utazás

  • A fekete Madonna

     

    A fekete Madonna

    Van abban valami különleges, amikor kicsit eltérsz a megszokottól, amikor képes vagy a részletekre figyelni. Ez nem könnyű, de tanulható folyamat.

    Talán sosem aktuálisabb téma ez, mint most, nyár közepén. Megtelnek a nyaraló és kirándulóhelyek, nevezetességeket látogatunk, ahol megnézzük az „előírt” látnivalókat.  Ezek fontos, kihagyhatatlan részei a városnézésnek. De emellett még rengeteg csoda rejlik egy utcán, egy templomban, egy ház falán, egy kapualjban, egy kövezeten.

    Santa Maria de Montserrat.

    Barcelonától alig 60 kilométerre fekvő sziklába vájt bencés kolostor. Katalónia legnépszerűbb zarándokhelye. A hegycsúcsok között, csodálatos helyszínen megépített kolostor fő nevezetessége a Fekete Madonna (Mare de Déu del Montserrat). Sokan csak emiatt látogatnak ide. A legenda szerint maga Lukács apostol faragta a fekete bőrű Szűz Máriát és ölében a koronát viselő - szintén fekete - kis Jézust ábrázoló kegyszobrot, amit Szent Péter hozott el a sziklák közé, 1000 méterrel a tengerszint fölé, Krisztus halála után fél évszázaddal.

    A környezet, a templom csodálatos.

    Ahogy általában teszem, most is megnéztem a templomhoz vezető szobrokkal körülvett teret,  a templom  bejáratát,  az oldalhajókat, az oltárt és a kápolnákat. Természetesen a Fekete Madonnát is megnéztem. Számomra semmi különleges, inkább kötelező élményt nyújtott. Ezt követően imádkoztam, hálát adtam, kértem, gyertyát gyújtottam, és kifele indultam a templomból. Ekkor megláttam egy üveges ajtót. Ebben a helyiségben még nem jártam – jutott eszembe – és visszamentem.  Nem tudtam kinyitni az ajtót. Finoman mozgattam, de nem nyílt. Ekkor egy férfi megérintette a vállamat, és halkan suttogta:

    - Hölgyem- ott, azon a jobb oldali átjárón tud oda bemenni.

    Elindultam.

    E kápolna modern megoldása egyáltalán nem illeszkedett Montserrat templomához, de lenyűgöző volt. Annak maga egyszerűségében, a fizika törvényszerűségeket kihasználva készült az itt lévő Jézus szobor. Beültem a padba és néztem. Rám nézett.

    Aztán játszani kezdtem.  Mozogtam a kápolnában. Balra, majd jobbra sétáltam. Utána előre, majd hátra. Jézus folyton rám nézett. Egyszerre volt egyszerű, mégis hatalmas és megnyugtató érzés. Akár vallási meggyőződéssel vagy anélkül, érezhető volt, hogy Jézus mindig lát. Veled van.

    A templomban sokan voltak. Ebben a kis kápolnában csak ketten voltunk, egy számomra ismeretlen férfi térdepelt rajtam kívül a helyiségben.

    Nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, figyelmet, hitet, és legfőképpen a mindent betöltő hatalmasságot éreztem a teremben.

    A csodák kis dolgok, csak meg kell látni őket.  Legyen időtök erre… megtérül! A képek, pedig magukért beszélnek, nézd meg a Galériában. https://optimise.hu/galeria?monserrat

     

     

  • A képzelet ereje

     

     

    A lány egyik lábáról a másikra állt, ahogy kitekintett az ablakon.

    Látta a tengerpart száraz homokját, hallotta a hatalmas köveken megtörő hullámok hangját. Tekintetével elkísérte a homokban távolodó lábnyomokat, amik egy régi malomhoz vezetettek. Képzeletben újra a malomba lépett.

    Legutóbb mikor ott járt ragacsos pókhálók akadtak hosszú hajába, lába alatt padló nyikorgott. Ahogy az ablakhoz lépett előtte terült el a hatalmas óceán, melyen a part felé egy aprónak tűnő hajót pillantott meg.

    Nézd, egy pici vitorlás – mondta kacagva, majd elmerengett a hajó hullámos mozgásában, és végre nem gondolt semmire. Maga mögött érezte a férfi biztonságot adó jelenlétét és a tenger felé tekintett. Haja kócosan repült a tengeri szélben, arcán érezte az őszi nap évszakhoz képest még mindig erős sugarait.

    A férfi – aki mozdulatlanul állt a padlón, és lélegzetét is visszatartva figyelte a lány bájos sportos lábát, szoknyájának rezdülését, - elmosolyodott.

    Pici? Ez egy hatalmas yacht! – gondolta – de nem szólalt meg.

    Nyugalom volt, végtelen nyugalom.

    A lány hirtelen hátralépett, és maga mögé nyújtotta a kezét. Mivel nem érzett semmit, tovább hátrált, de nem érte el a férfit. Hirtelen bizonytalan lett, még tán meg is szédült egy pillanatra. Gyorsan hátranézett, de a férfi nem volt sehol.

    Ahogy szomorúan visszafordult, az ablakon kinézve már csak emeletes házakat látott, amint a nagyvárosi ablakok üvegén megtört a napfény, és visszaverte azt elgondolkodó arcába.  Az ócska, félig leomlott gyárkémény téglafala, a bedeszkázott bejárai ajtó idézte elő emlékeiben a korábban megélt felejthetetlen élményt, mellyel együtt vonult vissza irodai magányába.

    Mindeközben a férfi valóban a malom ócska padlóján állt és merengett a tenger irányába.  Egyedül volt. Csak bámulta a tengert.

     

    Nyugalom volt, végtelen nyugalom.

    Cigarettára gyújtott, és mélázott mígnem egy hajót pillantott meg a hullámok között.

    Egy pici vitorlás – mondta nevetve alig hallhatóan, csak úgy magának. Emlékezett.

    Ekkor szívében megérezte a néhány pillanatig tartó megmagyarázhatatlan, mardosó érzést, mely a hiányérzet néha felbukkanó egyértelmű jele volt. Szeme sarkából újra látta a lány sportos lábát, és szoknyájának enyhe rezdülését. Szinte érezte, ahogy a lány hátra nyújtja a kezét, és megérinti karját.

    Mert vannak, akik álmodják az életet, és vannak, akik pedig élik az álmaikat – jutott eszébe és a hála érzésével nyugtatta meg mardosó szívét.

     Ismét nyugalom volt. Végtelen nyugalom.

     

  • A menedékhely

                

    Ahogy a lány beült a fogorvosi székbe, már akasztották is nyakába az eldobhatós halványzöld színű előkét.

  • Az öreg templom

     

    Már a helyszín elvarázsolt, amikor kiszálltam az autóból és végig néztem a keskeny, kissé elkanyarodó utcán. Kőből épült öreg házakat láttam, egyforma stílusban építve. Modernizáció nyomai szerencsére nem érték el őket, legalábbis kívülről nem tapasztaltam ennek nyomait.  Az úttesten két cica üldögélt végtelen nyugalomban.

    Pereje.

    Az út egyik oldalán régi templom - Spanyolországra jellemző építészetű - harangtornya magasodott. A kőházak közötti üres telken egy általam ismeretlen mediterrán fa dicsekedett csodálatos piros termésével. A nap vékony csíkokban sütött át sűrű koronáján. A kerítést, ami elválasztotta az utcától vastag borostyán fedte, mely néhol már átkapaszkodott a szomszéd kőház falára is. Csend volt. Mindössze egy spanyol geze *csicsergése hallatszott szinte szabályos időközönként.

    Ekkor halk nyikorgás kíséretében felnyílt az egyik ház hatalmas fa ajtaja, mely mögött egy borospince tárult elém. Kő falai, földes padlózata, eredeti mennyezeti gerendái közt szokatlan látvány volt a modern, rozsdamentes hordók sora.  A régi épület hangulata, az enyhe dohos szag, vendéglátónk határtalan kedvessége, a hűs bor szinte nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztó szárazsága teljesen átalakította a hangulatomat. Ekkor mögöttem egy belső ajtó lassú nyikorgással résnyire nyílt, majd egy törékeny, öreg hölgy lépett elő rajta. A pince ellenkező részén álltam, így csak messziről, és csak pár percig láttam vékony, bájos sziluettjét a pince sötétjében. Felé léptem, de megfordult és visszaindult az ajtó felé. Szerettem volna megölelni őt, bár messze volt tőlem, és így idegenül talán nem is mertem volna megtenni. Belém ivódott a kép, ahogy állt az ajtó előtt. Később, amikor ez eszembe jutott, mindig éreztem valami apró, de mégis mély nyomot hagyó hiányt.

    Ezzel az érzéssel léptem be a szemközti templomba, melyhez foghatót talán még sohasem láttam. A templom kis méretei, kora, egyszerűsége és eredetisége lenyűgöző volt. Az érték, ami kézzel fogható közelségben tárult elém tán nem is volt felfogható számomra. A többszáz éves oltár, a keresztelőkehely, a harangtoronyba vezető rozoga kő lépcsősor, a harangok látványa a régmúltat idézte. A templom udvarában található kicsi temető kő keresztjein található apró szobrok önmagukban is remekművek voltak.  Jézus fehér arcképmása szinte élettel megtelve sugallta a békét az itt nyugvó testeknek és lelkeknek. Igazi különlegesség volt számomra ez a látogatás.

     

    Pár hónap múlva az élet kegyes volt hozzám, és újra eljutottam erre a helyre. Akkor még nem gondoltam, hogy további meglepetéseket is tartogat számomra. Hideg, februári este lévén, drága vendéglátónk a már ismert borospince fölötti lakás melegébe invitált. A szobába lépve egy mesebeli világ tárult elém.

    Azonnal melegség csapta meg az arcomat, és égő fa illatát éreztem az orromban. A kandallóban, - melynek vaskeretes, címeres ajtaja kétoldalra nyitva állt, - erőteljes lánggal égett a tűz. A túloldalon egy sparhelt ontotta magából a meleget. Középen egy nagy étkezőasztal foglalt helyet, szintén régi, fa székekkel. A fal mellett régi tálalószekrény, fehér tányérokat óvott patinás rendben. A kandallóval szemben egy lócát helyeztek el, mely sem túl közel, sem túl messze nem volt a melegséget árasztó tűztől.  A pad egyik szélén pedig ott ült az emlékeimben élő, törékeny, öreg hölgy szinte mozdulatlanul.

    Próbáltam lassan mozogni, nem megzavarni őt. Miután körülnéztem a szobában bátorságot vettem és leültem a lóca másik szélére, szemben az öreg hölggyel. Nem ismertük egymás nyelvét, tudtam, hogy beszélgetésről szó sem lehet. Csendben figyeltem Őt. Barna-zöld apró kockás szoknyája a térde alá ért, vastag harisnyás lábain bordó mamuszt viselt. Zöld pulóvere abszolút illeszkedett a szoknyájához. Fején keskeny hajráfként feltekert   kendővel, füle mögött   kötötte el haját, másképp, mint ahogy nálunk az megszokott az idősebb vidéki asszonyok körében.

    Társaságunk férfi tagjai az erkélyre vonultak, amikor is kettesben maradtam a hölggyel. Mivel beszélgetni nem tudtunk, csak ültünk csendben és bámultuk a kandallóban égő tüzet. Ő a szófa egyik, én a másik végén.  Mély, meleg csend volt érezhető. A sparheltben lobogó tűz állandósult dörmögésével keveredett a kandallóból néha nagyot pattanó tűz hangja. Az óra a falon egyenletesen - mindezt a nyugalmat nem bántóan, mégis, az idő múlására figyelmeztetően - hallatta ütéseit. Csak ültünk egymás mellett, szótlanul. Néztem közben a néni törékeny kezét, kedves maga elé merengő arcát. Azon tűnődtem, vajon milyen élet lehet a ráncok mögött. Ekkor, szinte kézzel foghatóan éreztem a hely nagymúltú, értékes nyugalmát, mely röpke pillanat alatt varázsolta értelmetlenné bennem modern világunk anyagias, vélt értékeit.   

    A látogatás végén felálltam, a néni ülve maradt. Felé léptem és köszönésképpen egy pillanatra átöleltem. Ebben a pillanatban teljesedett ki a néhány hónappal korábban megkezdett, de akkor félbemaradt történet.

    Hálás vagyok érte!

     

  • DE-POR-TI-VO

    Al ir bajando cargada con mis dos enormes maletas moradas del segundo piso, las ruedas sonaban en cada escalón al chocarse y después seguían bajando hacia el siguiente escalón.

  • Elmeredtem a pillanatban

    A fekete Madonna

    Van abban valami különleges, amikor kicsit eltérsz a megszokottól, amikor képes vagy a részletekre figyelni. Ez nem könnyű, de tanulható folyamat.

    Talán sosem aktuálisabb téma ez, mint most, nyár közepén. Megtelnek a nyaraló és kirándulóhelyek, nevezetességeket látogatunk, ahol megnézzük az „előírt” látnivalókat.  Ezek fontos, kihagyhatatlan részei a városnézésnek. De emellett még rengeteg csoda rejlik egy utcán, egy templomban, egy ház falán, egy kapualjban, egy kövezeten.

     

     Santa Maria de Montserrat.

    Montserrat a Barcelonától alig 60 kilométerre fekvő sziklába vájt bencés kolostor. Katalónia legnépszerűbb zarándokhelye. A helgycsúcsok között, csodálatos helyszínen megépített kolostor fő nevezetessége a Fekete Madonna (Mare de Déu del Montserrat) . Sokan csak ezért látogatnak ide. A legenda szerint maga Lukács apostol faragta a fekete bőrű Szűz Máriát és ölében a koronát viselő - szintén fekete - kis Jézust ábrázoló kegyszobrot, amit Szent Péter hozott el a sziklák közé, 1000 méterrel a tengerszint fölé, Krisztus halála után fél évszázaddal.

    A környezet, a templom, csodálatos.

    Ahogy általában teszem, megnéztem a templom bejáratát, az ahhoz vezető szobrokkal körülvett teret, a kaput, majd a hajókat, az oltárt és a kápolnákat. Természetesen a Fekete Madonnát is megnéztem. Számomra semmi különleges, inkább kötelező élményt nyújtott. Ezt követően imádkoztam, kértem, hálát adtam, gyertyát gyújtottam, és indultam ki a templomból.

    Ekkor jobbra néztem, és megláttam egy üveges ajtót, Ebben a helyiségben még nem jártam – jutott eszembe – és visszamentem.  Nem tudtam kinyitni az üvegajtót. Finoman mozgattam, de nem nyílt. Ekkor egy férfi megérintette a vállamat, és hallkan suttogta: - Hölgyem- ott, azon a jobb oldali kapu tud oda bemenni.

    • Köszönöm, - rebegtem – és elindultam.

    A kápolna modern megoldása egyáltalán nem illeszkedett Montserrat templomához, de lenyűgöző volt. Annak maga egyszerűségében, a fizika törvényszerűségeket kihasználva készült Jézus szobra. Beültem a padba és néztem.   Rám nézett. Aztán játszani kezdtem.  Balra, majd jobbra sétáltam. Utána előre, majd hátra. Jézus folyton rám nézett.  Mozogtam a kápolnában.

    Egyszerre volt egyszerű, mégis hatalmas és megnyugtató érzés. Minden vallási meggyőződéssel vagy anélkül, érezhető volt, Jézus lát, Jézus Veled van.

    A templomban sokan voltak, ebben a kis kápolnában ketten voltunk, egy számomra ismeretlen férfi ücsörgött rajtam kívül a helyiségben.

    Nyugalom, kiegyensúlyozottság, szeretet, megbocsájtás, figyelem, hit, és legfőképpen a szeretet volt jelen a teremben.

    A csodák kis dolgok, csak meg kell látni Őket.  Legyen időtök erre… megtérül!

     

     

     

  • Légzőgyakorlat

    - Gyere bújj hozzám - súgta Erik imádott nője fülébe, miután egy hosszú, nehéz nap délutánján újra üdvözölhették egymást.

    - Ne haragudj, nincs most kedvem – mondta Szandra határozottan. És különben is, nagyon korán van ehhez, még egy csomó dolgom van.

  • Zita és a téli telehold 4.rész

    A hosszú nap után Zita végre elindult az utolsó vidéki helyszínről.

    Már órák óta sötét volt ugyan, de ezt nem bánta.

    Sosem zavarta a sötétben autózás.

    A szürkületet nem szerette, de az esti sötétség – főleg így, e csodálatosan különleges telihold idején, illetve a hófehér táj fényességében – kifejezetten tetszett neki.

    Közben kiszámolta, hogy ha reggel ötkor kelt, akkor már éppen tizenöt órája van talpon. 

    Áldotta a döntést, hogy nem megy vissza Budapestre, hanem ezen az estén szüleinél húzza meg magát.

    Nem esett teljesen útba, de Zita minden lehetőséget kihasznált, hogy beugorjon hozzájuk. Mivel lánya ma egyik barátnőjénél aludt sejtette, hogy erre az időre már nagyon fáradt lesz, akkor döntött az itt alvás mellett és inkább a hajnali indulást választotta. Ez jól is jött, hiszen nagyon kimerítő nap volt a mai. Főleg úgy, hogy az utolsó előadáson egy igazi idiótával találkozott. 

    Egy pasas, bokáig érő, hónaljig felhúzott nadrágban kereste meg előadás után, aki feltett legalább tíz kérdést és mindegyikre részletes választ várt.

    Felírt mindent, és nem elégedett meg azzal sem, hogy a válaszokat majd később elektronikus úton kapja meg. Zita egészen addig a pillanatig nyugodt volt, míg meg nem érkezett a pasi utolsó kérdése:

    - - Milyen hatással vannak a szélerőművek a vándormadarakra?

    - Illetve megnézte- e a statisztikákat a madarak szélerőművek okozta baleseteinek számáról? -kérdezte természetesen.

    Zita nagy levegőt vett és csak ennyit mondott: Nem uram, mi ilyen baromságokkal nem foglalkozunk.

    Erre a pasi besértődött és megígérte, hogy panaszt tesz Zita felettesénél. 

    -  Kapd be! - gondolta Zita, és elhagyta a helyszínt.Indulás után az első benzinkútnál még tankolt egyet. Ahogy állt a kútnál érezte, hogy nagyon lehűlt a levegő, és feltámadt a szél is. A gépkocsi hőmérője már ekkor -4 fokot mutatott. Zita örült, hogy a kocsiban működik az ülésfűtés, ami gyorsan átmelegítette a hátát.

    Amióta léteztek a csodálatos mobilalkalmazások, előszeretettel használta annak valamelyik közlekedési változatát. Nem szerette ugyan az eldugott utakat, de most minél előbb szüleihez akart érni, így beállította a leggyorsabb útvonalat. A program kiszámolta, hogy másfél óra múlva hazaérhet.

    Amint kihajtott a városból, már látta, hogy nem lesz egyszerű az út.

     

    - folytatása következik -