Berta régóta élt ebben a házban. Kicsi udvara elegendő volt ahhoz, hogy szabad idejében a teraszon, vagy a kerti hintaágyban olvasgasson.

A kis düledező faházat a kert sarkában még férjével közösen építették, aki azóta már rég árkon és bokron túl járt. Ez a kis zúg adott menedéket a kerti szerszámoknak, maradék festékeknek, melyeket felhasználni valószínűleg már sosem fog, de mégis gondosan őrizte őket.

A hosszú tél vége felé Berta kinyitotta a nyikorgó ajtót és a faház belsejébe nézett. Minden össze -vissza borulva feküdt egy hatalmas földkupac tetején.

Hirtelen nem is értette mi történt, mikor meglátta, hogy a ház alján lévő betonkockák alól valami kihordta a földet és hatalmas kupacba túrta.

Kicsit megrémülve zárta vissza az ajtót, és napokig az foglalkoztatta, vajon mi lakhat a faház alatt.

 

Esténként, mikor már teljes volt a csend az udvaron, néha odatapasztotta fülét az ajtóhoz hátha hall valamit, de mindig síri csend fogadta.

 

Mi lehet vajon? Tán, egy hatalmas hangyaboly? Vagy egy egércsalád? – motoszkált a fejében.

 

- Patkány lesz az! – tudni vélte szomszéd Pista bácsi. - Önts rá hypót aranyom, az majd megoldja!- mondta tudományosan.

- Hypót? Bertának persze esze ágában sem volt hypót önteni a földkupacra.

 

Pár hét múlva elérkezett a tavasz, az első fűnyírás ideje.

 

Berta kénytelen - kelletlen kinyitotta az ajtót. Megbeszélte magával, bármi is lakik odabenn, Ő kemény lesz és kiveszi a fűnyírót.

Mivel a földkupac még nagyobb volt, mint legutóbb, Berta megnyitotta a vizet és a slagot a  kupac tetejére irányította.

 

Ahogy a folyadék csorgott lefele, mintha a föld fokozatosan megolvadt volna, majd egy hatalmas lyukba szakadt. Ebben a pillanatban egy varangyos béka ugrott ki az odúból.

- Teremtő Úristen! – kiabált és ugrott hátra Berta, majd visszazárta dolgavégezetlenül az ajtót.

Ezen az éjjelen Berta álmodott. Azt álmodta, hogy a béka Godzillává nőtt, és családjával együtt az ő faházában lakik.

 

Egy reggelen, ahogy Berta beleszippantott első cigarettájába, kilépett az udvarra.  Még le sem ért a lába a lépcsőre, amikor meglátta, hogy a lépcsőn bizony ott napozik egy varangy.

 

Annyira meglepődött, hogy sikítani sem volt ideje. Undorodott a mozdulatlan békától. Gondolkozott mi tévő legyen és egyre közelebb merészkedett hozzá. Ahogy mélyen a béka szemébe nézett az nagyra fújta hanghólyagját és brekegett egyet.

 

Ekkor Berta hatalmasat sikított.

- Á, Ő az! A Godzilla!

 

Berta reszketett. Előhozta a legnagyobb vödröt és a legnagyobb ásóját. Eldöntötte, megküzd a Godzillával.

 A Godzilla ellenállt, Berta pedig hatalmas nyögések közepette tuszkolta testét és végül elakadt lábát is a vödörbe.  Bertán végig futott a hideg.

 

Egy zacskót húzott a vödör tetejére majd elindult vele a szomszéd patak partjára. Messze tartotta a vödröt. Szinte fájtak az izmai, ahogy a Godzilla hatalmas termetét cipelte.

Ahogy a patakhoz ért lerántotta a zacskót, és elhajította a vödröt.  Hirtelen minden elcsendesedett, majd kis idő múlva egy apró béka ugrált ki a vödör belsejéből. Az még egy pillanatra megállt, talán rá is nézett Bertára majd a sűrű nádasba ugrott.

 

- Ó, csoda történt – suttogta maga elé Berta, és azon gondolkozott hogyan változhatott a hatalmas Godzilla egy kedves kicsi békává.

 

- vége - 

Mikor felébredt hirtelen azt sem tudta hol van. A takaró erőteljesen nyomta a lábát, csípőjénél hirtelen fájdalom nyilallt a lábába.

Szia, hogy vagy? – tettem fel a kérdést egy komoly beosztású, férfi ismerősömnek, akivel két éve nem beszéltünk. Egy zeneszámról eszembe jutott és azonnal felhívtam.

 Egy csütörtöki esős este után kissé fáradtan érkezett haza a kecses Tűsarkú Csizma a cipőtárolóba, és végre letéve a napot irigykedve nézett az Elnyűtt Túrabakancsra, aki ezen a napon munka nélkül, szárazan pihent a polcon. Az Elnyűtt Túrabakancs csendben figyelte a Tűsarkú Csizma mozdulatait:

- Mit bámulsz? – kérdezte a Tűsarkú Csizma az Elnyűtt Túrabakancsot. - Könnyű Neked! Hétköznap nem csinálsz semmit, bent vagy a meleg lakásban…Én egész nap szaladgáltam autóból ki -be, lépcsőn- fel -le. - mondta a Tűsarkú Csizma durcásan.

 - Te beszélsz? – vágott vissza az Elnyűtt Túrabakancs. – Mit tudsz Te az életről? Tudod mennyit gyalogoltam én már? Nézd meg a gyűrődéseimet, kopásaimat. El sem tudod képzelni, Te kis városi fruska! Könnyű Neked! Egész nap csak kecseskedsz, csinos kosztümök kísérője vagy! Persze nekem marad a por, a sár, a hosszú Út!

 

 - Fejezzétek már be! - szólalt meg a Bölcs Mamusz. Ha nem tudjátok tisztelni egymást akkor cseréljetek! Csak egy hétre, aztán utána beszélgessünk! – mondta türelmetlenül.

 

A Tűsarkú Csizma és az Elnyűtt Túrabakancs is kényszeredetten nevetett, de elfogadták az ajánlatot.

 

 A következő héten az Elnyűtt Túrabakancs hosszú napokat töltött egy irodaházban. Órákig, szinte mozdulatlanul. Gazdája lába elterült benne. Menni akart, de nem tudott. Amikor gazdája megindult rohantak, ki tudja hova. Nem volt levegője, úgy érezte magát mintha fogságban lenne. Próbált emlékezni jobb időkre, de nagyon nehezére esett. Gazdája folyamatosan szidta megtört bőréért, lekopott festékéért és még csúnyának is tartotta csinos ruházatához. Nem kapott semmi megbecsülést, pedig szolgált eleget.

 A Tűsarkú Csizma közben kilométereket rótt a poros Úton. Bőre csúnya lett, kecsessége elveszett. Szinte szégyellte magasságát. Közben hallgatta gazdája szidalmait, mennyire nyomja talpát a magas sarok, és mennyi fájdalommal jár, hogy bőrét át kell dolgoznia a terepjáráshoz. A Tűsarkú Csizma megsemmisült. Oda lett a csinossága, önbizalma. Semmi mást nem akart, csak haza akart menni.

 

- Na milyen volt a másik cipőjének lenni? – kérdezte az Öreg Mamusz – mikor végre a Tűsarkú Csizma és az Elnyűtt Túrabakancs is a bejárat előtt pihent.

 - TISZTELET! - szólaltak meg szinte egyszerre.

 

 - Nem is tudtam milyen utat járt be az Elnyűtt Túrabakancs ! – mesélte szégyenlősen a Tűsarkú Csizma – és hajtotta meg fejét az Elnyűtt Túrabakancs előtt.

- Teljesen mást gondoltam Róla ! – mondta az Elnyűtt Túrabakancs. – Nagyképűnek, kevélynek hittem szépsége miatt, de nem tudtam fájdalom nélkül utána csinálni azt, amin Ő keresztül megy nap mint nap. – és mosolygásképp kidugta elnyűtt, a fűző által összevagdalt fáradt nyelvét.

 

 - Nos, látom megértettétek – mondta a Bölcs Mamusz. - Nem kell mást tennetek, csak tiszteljétek egymást! Nem ítélkezni, csak tisztelni! Sosem tudhatjátok ki, milyen utat tett meg, és milyen terheket cipel magával. - Jó pihenést Nektek – mondta és húzódott be egy kényelmes sarokba és csukta álomra a szemét.

 Fél szemmel azonban látta, ahogy a Tűsarkú Csizma szinte belebújik az Elnyűtt Túrabakancs belsejébe, az Elnyűtt Túrabakancs pedig piszkos kopott fűzőjével öleli körbe a Tűsarkú Csizma fáradt mára már alázatos bőrét.

 

 

 RESPECT!

 

 

- vége - 

 Éjszaka halk csippantásra lettem figyelmes. Egy messenger üzenet érkezett. Már félig aludtam, így csak másnap, ébredés után néztem meg a telefonomat.

Lehajtott fejjel sétált az utcán, kicsit görnyedve haladt, hogy az esernyő megvédje a szakadó esőtől. Félcipője megfelelő volt ehhez az időhöz, de bő szoknyája úgy repült az enyhe szélben, hogy itt-ott megcsapkodta azt a langyos eső, bármennyire is húzta össze magát. Talpa alatt figyelte a kockakövek sűrű, kanyargós mintázatát.

 

 

A lány egyik lábáról a másikra állt, ahogy kitekintett az ablakon.

Látta a tengerpart száraz homokját, hallotta a hatalmas köveken megtörő hullámok hangját. Tekintetével elkísérte a homokban távolodó lábnyomokat, amik egy régi malomhoz vezetettek. Képzeletben újra a malomba lépett.

Legutóbb mikor ott járt ragacsos pókhálók akadtak hosszú hajába, lába alatt padló nyikorgott. Ahogy az ablakhoz lépett előtte terült el a hatalmas óceán, melyen a part felé egy aprónak tűnő hajót pillantott meg.

Nézd, egy pici vitorlás – mondta kacagva, majd elmerengett a hajó hullámos mozgásában, és végre nem gondolt semmire. Maga mögött érezte a férfi biztonságot adó jelenlétét és a tenger felé tekintett. Haja kócosan repült a tengeri szélben, arcán érezte az őszi nap évszakhoz képest még mindig erős sugarait.

A férfi – aki mozdulatlanul állt a padlón, és lélegzetét is visszatartva figyelte a lány bájos sportos lábát, szoknyájának rezdülését, - elmosolyodott.

Pici? Ez egy hatalmas yacht! – gondolta – de nem szólalt meg.

Nyugalom volt, végtelen nyugalom.

A lány hirtelen hátralépett, és maga mögé nyújtotta a kezét. Mivel nem érzett semmit, tovább hátrált, de nem érte el a férfit. Hirtelen bizonytalan lett, még tán meg is szédült egy pillanatra. Gyorsan hátranézett, de a férfi nem volt sehol.

Ahogy szomorúan visszafordult, az ablakon kinézve már csak emeletes házakat látott, amint a nagyvárosi ablakok üvegén megtört a napfény, és visszaverte azt elgondolkodó arcába.  Az ócska, félig leomlott gyárkémény téglafala, a bedeszkázott bejárai ajtó idézte elő emlékeiben a korábban megélt felejthetetlen élményt, mellyel együtt vonult vissza irodai magányába.

Mindeközben a férfi valóban a malom ócska padlóján állt és merengett a tenger irányába.  Egyedül volt. Csak bámulta a tengert.

 

Nyugalom volt, végtelen nyugalom.

Cigarettára gyújtott, és mélázott mígnem egy hajót pillantott meg a hullámok között.

Egy pici vitorlás – mondta nevetve alig hallhatóan, csak úgy magának. Emlékezett.

Ekkor szívében megérezte a néhány pillanatig tartó megmagyarázhatatlan, mardosó érzést, mely a hiányérzet néha felbukkanó egyértelmű jele volt. Szeme sarkából újra látta a lány sportos lábát, és szoknyájának enyhe rezdülését. Szinte érezte, ahogy a lány hátra nyújtja a kezét, és megérinti karját.

Mert vannak, akik álmodják az életet, és vannak, akik pedig élik az álmaikat – jutott eszébe és a hála érzésével nyugtatta meg mardosó szívét.

 Ismét nyugalom volt. Végtelen nyugalom.

 

Felmásztam.

De hogy jövök le??

A folyó partján egy bárban üldögéltem. A meleg, de erős tengerparti szél néha felkapott egy szalvétát, és magasra emelve táncolva vitte azt a folyó irányába. A bár éttermi részén portugál családok fogyasztották késői ebédjüket, itt – ott gyerekzsivaj közepette.

Ma találkoztam egy spanyol nővel, nem először, de történetét csak ma ismertem meg.

 

Ma kicsit elvonultam a világ elől. Nem mentem túl messze.  Csak Tatáig jöttem.