Hogy vagy?
Szia, hogy vagy? – tettem fel a kérdést egy komoly beosztású, férfi ismerősömnek, akivel két éve nem beszéltünk. Egy zeneszámról eszembe jutott és azonnal felhívtam.
- Jól vagyok – hangzott a szokásos válasz, de éreztem meglepetést a hangjában a hívásom miatt.
...
- Miben segíthetek neked? – kérdezte.
- Nem kérni akarok, nem azért hívtalak. Csak eszembe jutottál, és gondoltam megkérdezem, hogy vagy- mondtam újra.
Aztán mesélni kezdett. Hol, milyen beosztásban dolgozik. Milyen feladatai vannak, napi 12 óránál kevesebbel meg sem elégszik a munkában. - Hát ennyi van velem – fejezte be a monológját úgy hat perc után.
- Ennyi? – mondtam – de hogy vagy? – tettem fel újra a kérdést.
- De hát most mondtam el - válaszolt értetlenül a kérdésemre.
- Nem, Te nem azt mondtad el! Azt mondtad el, mi a helyzet a munkádban. De, Te, hogy vagy? - kérdeztem újra. Jó- e az egészséged? Van-e, ami boldoggá tesz? Kell-e aggodalmaskodnod valami miatt? Szabadnak érzed-e magad? Van-e, akivel őszintén tudsz beszélgetni bármiről? Van-e, ami nyomja a szívedet? Van-e, aki magához öleljen? Van-e, aki támogatást nyújtson, ha elgyengülsz? Mi az, ami hiányzik az életedből? Mi az, ami inspirál? Van-e, aki együtt tud örülni Veled? Boldog vagy-e? Hát ezek érdekelnének. - mondtam.
Mély csend volt a vonal végén.
- Ez nagyon hosszú történet – mondta végül, már más hangsúllyal.
- Én ráérek, ezért hívtalak. Szóval, hogy vagy? – kérdeztem újra, nevetve.
- Ha most itt ülnél mellettem, hosszan mesélnék ezekről. – próbálkozott.
Éreztem, hogy beletrafáltam.
- Próbáld összefoglalni pár mondatban, hogy is vagy mostanában.? – próbálkoztam újra.
- Tudod, ez nem is olyan könnyű. Csak érzed, de nem tudod összefoglalni néhány mondatban.
- Pedig, ha csak magadnak megtennéd, már tudnád, talán lépned kell, hogy jól legyél. – mondtam neki egyszerűen.
Újra pár másodperces csend volt a vonal végén.
- Hálás vagyok, hogy felhívtál! – mondta végül alig hallhatóan. – Megfogadom, és megteszem. –folytatta érezhető kedvességgel a hangjában.
- Én is örülök, hogy hallottak. Jó életet Neked! Bármikor megtalálsz – mondtam, és letettem a telefont.
Néhány nap múlva megszólalt a telefonom.
- Szia, zavarok? – mondta Ő.
- Nem dehogy. Hogy vagy? – tettem fel direkt a kérdést, nevetve.
- Most már tudom, pár mondatban össze is tudom foglalni - mondta szintén nevetve. - De inkább egy kávé mellett mondanám el, meg azt is, hogy mi történt miután felhívtál.
- Örömmel. És kíváncsi vagyok nagyon. Ezek szerint történt valami. - mondtam.
- Végig gondoltam, hogy is vagyok. És képzeld, én is felhívtam valakit! – mondta boldogan.
Arcok
Lehajtott fejjel sétált az utcán, kicsit görnyedve haladt, hogy az esernyő megvédje a szakadó esőtől. Félcipője megfelelő volt ehhez az időhöz, de bő szoknyája úgy repült az enyhe szélben, hogy itt-ott megcsapkodta azt a langyos eső, bármennyire is húzta össze magát. Talpa alatt figyelte a kockakövek sűrű, kanyargós mintázatát. Teljesen elmerült gondolataiban, amikor egy köztéri szobor állta el az útját.
Szerette a szobrokat.
...
Különösen a köztéri szobrokat. Főleg, ha közvetlenül a járdán helyezkedtek el, és beleolvadtak a mindennapi utcai életbe.
Amikor ilyennel találkozott megtorpant, körül járta azokat. Megnézte a kidolgozásukat, az arckifejezésüket, ha tehette a szemükbe nézett. Magáévá tette az hangulatot, mely belőlük áradt. Ha megérintette őket, szinte érezte az azt készítő művész kezeinek nyomát.
Elképzelte, és életre tudta kelteni a megörökített pillanatot. A múló pillanatot, melyet a szobrok mind magukban őriznek az örökkévalóságnak.
A három halászó kisfiú, - mely útjába került - művészileg talán semmi különös – gondolta -, első látásra elenyésző jelentőségűnek is tűnt egyéb, monumentális művek mellett.
De épp három, egyidősnek tűnő fiúcska!? Mintha mégsem véletlenül kerültek volna elé, - gondolt vissza a múltra.
Körül járta, megnézte, megérintette őket. Feltűnt, hogy a gyermekek feje az időjárástól és az emberi érintésekről megfakult. Mikor melléjük ért mosolygott, majd meglátta, hogy egyik fiú szeméből folyik a víz. Az eső miatt, persze. - tudta - De mégis! Mintha sírna!
Hirtelen megtorpant, és a síró fiú mellé lépett.
Megérintette az arcát, letörölte róla a könnycseppet.
Becsukta a szemét, a gyermek arcát két kezébe fogta. Ekkor feltolultak az emlékei.
Az élmény, mikor utoljára érintette így gyermeke arcát. Először a tenyerével, majd kézfejével simította végig a bájos, gyermeki arcot. Melegség futotta át, mely mosolyra késztette. Ez az egyik anyai érzés, mely örökre zsigereibe ivódott. Újra érezte az anyaság örökké tartó boldogságát.
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a gyermeki szoborarcokon semmi nyoma nem mutatkozik az érintéseknek, azokon nincs semmi kopás.
Hát persze, mert nem szokás!
Nem szokás megérinteni szeretett kedvesed arcát.
Csak nézni a szemébe és érinteni a szemhéját, az orcáját, végig simítani az állán, örömmel nézni, ahogy közben becsukja a szemét.
Megérinteni a ráncokat, a szemhéjat, a száj szegletét.
Érezni az imádott arcot! Szüleid, gyermeked, kedvesed arcát.
Különleges élmény!
Örökre szóló élmény!
Kihagyhatatlan élmény!
Tedd meg élmény!
Délutáni segafredo
A folyó partján egy bárban üldögéltem. A meleg, de erős tengerparti szél néha felkapott egy szalvétát, és magasra emelve táncolva vitte azt a folyó irányába. A bár éttermi részén portugál családok fogyasztották késői ebédjüket, itt – ott gyerekzsivaj közepette.
Nem volt előkelő a hely, inkább hétköznapinak éreztem.
...
A város tetején lévő Santa Luzia templom látogatásának élményével töltekezve csak ültem a folyó partján és bambultam. Semmi különös, köznapi élet – gondoltam.
Nem tudom meddig ücsörögtem ott, mikor egy idős hölgyre lettem figyelmes. Már messziről észrevettem őt, öltözete, mozgása kitűnt az utcaképből. A bár felé sétált, kecses mozdulatokkal.
Ruházata a maga egyszerűségében volt különleges. Kényelemre törekedett kellemes összhang. Barna nyári ruháját derékban vékony övvel törte meg, nyakában mustársárga kendőt viselt. Egy, ehhez színben teljesen illeszkedő táskát vetett át a vállán, lábát egy szintén tökéletes árnyalatú mokaszin ölelte körül. Fülében arany fülbevalóval, arany keretes szemüveggel, fején egy halvány kék kalappal tette tökéletessé a látványt.
A mellettünk lévő asztalnál, háttal foglalt helyet. Ekkor láttam, hogy a mustársárga kendőben bizony kék mintázat volt. Teljes összhang a színekben.
Egy kávét rendelt, és lábait keresztbe téve nézelődött.
Elképzeltem, ahogy az ebédet követő szieszta után felkelt a fotelból, felöltötte a ruháját, felvette a kiegészítőit. Bizonyára arcára enyhe sminket is rakott. Kalapját a fejére tette, még egyszer körbefordult a hatalmas tükör előtt és elégedetten elindult a megérdemelt délutáni espressójáért.
Ahogy ott ült, néha megfogta a kalapja szélét, nehogy az erős szél elrepítse azt. A kávé megérkezett, melyet szertartásszerűen, annak minden kortyát élvezve fogyasztott el.
A poharat az asztalra helyezte és pár percre telefonjába merült. Ahogy oldalra fordult megláttam száján az enyhén rózsaszínű rúzst, melyből egy halvány lenyomat a pohár szélén maradt.
Papírpénzt csúsztatott a kávéscsésze alá és felállt. Megigazgatta ruháját, és felém indult. Amikor tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott egy kedves mosolyt dobott nekem, és könnyed lépésekkel haladt tovább a város irányába.
A téren egyértelműen ő testesítette meg a Nőt ezen a délutánon.
Mert nőnek lenni nem kor kérdése!
