Általam látott, hallott, tapasztalt élmények ajánlását találod itt, melyek számodra is meghatározóak lehetnek. Élj velük, s ha van kedved küldj visszajelzést saját élményeidről!

 Szellemkastély

Csukott szemmel léptem a sötét szobába, ahonnan már messziről félelmetes, horrorfilmbe illő hangok hallatszottak. Testemet furcsa érzések kerítették hatalmukba. Éreztem, hogy a lábamon csúszómászók szaladnak át, a fülemre, nyakamra pedig pókháló tekeredett. Arcomba furcsa folyadék fröccsent, ujjaim nyúlós anyagba ragadtak. Az ijesztő zene mellett innen - onnan hangos, nem várt kerregő hangokat hallottam. A szívem erősen kalapált, hátamon izzadságcseppek folytak le, nem csak a helyiségben érezhető forróság miatt. Az egyszerre több érzékszervre ható kellemetlen érzés valódi félelmet keltett bennem.

Mikor kinyitottam a szemem, egy kedves szoba tárult elém. Megláttam a félelmetes zenét sugárzó kicsi hangszórót, a lábaimat érintő kedves tollpihéket, a vizet fröcskölő vízipisztolyt, a hangos kereplőt, és a ragacsos, színes intelligens gyurmát.
Elmosolyodtam. - Valóban, a félelem csak a fejünkben létezik.

A Szellemkastély, a hozzá társított félelmek mellett olyan kíváncsiságot váltott ki a gyermekekből, mellyel legyőzték az ajtó előtt egyre fokozódó aggodalmaikat a bentről hallható sikolyok ellenére is.
Odabent a bekötött szemű gyermekarcokon a félelem különböző megnyilvánulásait láttam, az arcát megkeményített, de mozdulni nem bíró fiútól, a csendben remegő kislánytól a sikítozó nagyobbacskáig egyaránt. A valóság megismerése végül mindenkinél felhőtlen mosolyt és nevetést csalt a kipirult orcákra. A saját félelmeik legyőzése pedig olyan önbizalommal töltötte el a gyermektábor résztvevőit, mellyel egyértelműen a Szellemkastély élményét ítélték a nap legjobb részének.

Mert a félelem legyőzhető. Az csak a fejünkben létezik.

A Győri Filharmonikus Zenekar gyermektáborában jártam. 

A Zenekari bravúr című írásom ezen élmények hatására keletkezett. 

Zenekari bravúr

A rögtönzött karmester színpadra lépett.

Láthatóan kissé megilletődött ugyan, de a tanultakhoz méltóan szigorúságot kölcsönzött az arcára.

- Ha csak egyik kezemmel vezénylek, akkor halkan fognak játszani, ha mindkét kézzel akkor hangosan. – emlékezett vissza a tanultakra.

- Ha felemelem mindkét kezem, akkor teljes csend lesz, és közben még a ritmusra is figyelnem kell. – mormolta magában – s közben szája szegletét harapdálta idegességében.

A körülötte ülő újdonsült zenészpalánták erőteljesen összpontosítottak, figyelték mikor mozdul meg a pálca az ifjú karmester kezében. Türelmetlenségükben némelyikük nem is bírta kivárni a pillanatot és korábban szólaltatta meg a hangszerét. Ekkor halk kuncogás hallatszott, melyre karmesterünk szigorú pillantással reagált.

Végre megmozdította a pálcáját, majd előkerültek a varázslatos hangok, és a pálca ritmusát követve megkezdődött a közös zene – bona. E zenés játék közben az arcokon teljes figyelem uralkodott. A karmester aztán hatalmasat lendített mindkét kezével, a hangszerek már erőteljesebben szóltak, a színpadon eluralkodott a teljes őrület. Cintányérok, tikfák, kongák, hangja keveredett, próbáltak felülkerekedni a dobok mély, mindent átható hangján. E közös örömzenében, teljes zenei őrületben lendült a karmester mindkét pálcája felfelé, hogy a hangzavart teljes némaság váltsa fel.

A hatalmas kontraszt hatására - a csend pillanatában – a gyermeki arcok mozdulatlanná váltak, majd mindenki felszabadult nevetésben tört ki. A gyerekekből alakult zenekar tagjai dőltek jobbra, dőltek balra a nevetéstől, a bátor karmester pedig alig látható, de büszke mosollyal fogadta a neki járó tapsot.

E közösséget, lelkeket, értékeket formáló percek kellemes kísérői lesznek a táborból hozott emlékeimnek. Hála, e szép pillanatokért!

Bruce 

Bruce Dickinson.

63 éves. 

Angol rockénekes.

Volt szerencsém élőben hallgatni őt már több alkalommal, sőt néhány hónapja egy nagyon különleges előadás keretében is.

Akkor a Győri Filharmonikus zenekar előadásában élvezhettem Jon Lord 'Concerto For Group And Orchestra' című művét, melyben Bruce Dickinson énekelt. Mondhatni különleges, nem mindennapi előadás volt.  A szimfonikus zene és a rockzene találkozásával, Bruce kellemesen laza megjelenésével és nagyszerű énekhangjával igazi unikum volt mind a klasszikus, mind a rockzene kedvelőinek.   

Az a teljesítmény azonban, amit tegnap az Iron Maiden budapesti koncertjén nyújtott, az egyszerűen elképesztő volt számomra Az együttestől már megszokott, komoly látványelemek és a tökéletes hangzás talán már el is várható. De az a kirobbanó energia, ami az énekesből áradt az lenyűgöző volt!

Az éltető energia nem kor kérdése!

Nem csupán énekelt, ÉLT a színpadon!  Hangjának ereje, erőteljes, határozott mozdulatai, féktelen vehemenciája a koncert első pillanatától az utolsóig kitartott.  A közönség – covid óta talán az első ilyen nagyszabású rockkoncerten - egy emberként énekelt, és hatalmas energiák szabadultak fel a küzdőtéren. Engem csak vitt magával a ritka, de imádott flow érzés. Öröm volt látni a jókedvet, a közös zenei élményben formálódó közösséget, a felszabadultságot, az egymásnak idegen, de pár pillanatra mégis ismerős emberek párbeszédét vagy közös táncát.

Amikor a koncert vége felé hátra fordultam, több ezer, a rockzene dallamára táncoló ember boldog, mosolygós arcát láttam. Óriási volt!

Mert a zene összehoz, és boldoggá tesz.

Köszönet Bruce!

A zene

A zene összeköt.

A zene boldoggá tesz.

A boldog ember pedig nem bánt másokat.

Az Ukrán háború első napjainak egyikén egy filharmonikus zenekari koncerten vettem részt. Hálásan ültem ott, a közeli háború gondolatától nehéz szívvel, de teljes nyugalomban ücsörögtem a nézőtéren. Egy kellemes vacsora után élvezhettem a zene megnyugtató, lelket simogató hatását. Hálás voltam ezért, hiszen sok életért küzdő, otthonaikat hátra hagyó embernek szükségletein és vágyain ez jelenleg is lényegesen túlmutat.

Hallgattam a zenét.

Játszott egy sort az oboa, válaszolt a fuvola, majd néhány hangot dörmögött a fagott is.

Beszélgettek.

Szeretem a hangszerek párbeszédét az egyes darabokban. A párbeszéd egyértelműen érzékelteti egy kellemes beszélgetés, vagy egy csattogó vita lefolytatását a hangszerek nyelvén, melyet minden esetben megnyugvás kísér. Ekkor gondolataim szárnyra keltek. Elképzeltem, mennyire más lenne a világ, ha a harcoló katonák kezében fegyver helyett hangszerek lennének. Az egyik erősebben kiabálna, tán a másik is feleselne, de bármelyik is maradna utolsónak zenéje megnyugvást adó, közös és  mindenkié lenne.

 Koncert alatt figyeltem a zenészek arcát. Játék közben a hangszerre, kottára, karmesterre figyelő tekintetek kísérték a hangszerekből elővarázsolt hangok teljes összhangját.

 Aztán befejezte a zenekar. Ráadásként a zongora csupán egyedül játszott, mely dallamot csak a zongorista játékához illő, odaadó, mégis figyelmet sugárzó tekintete kísért. Tán csak kívülről látszott, hogy a többi zenész arca a zongora első hangjait követően hirtelen megváltozott. A tekintetük megpihent, beleveszett a zongoradarab dallamába, és annak hangjában gyönyörködő egységgé vált. 

 Az utolsónak egyedül maradt zongora közösséget, egységet formált. 

 Mert a zene mindenkié.

A zene összeköt.

A zene boldoggá tesz.

A boldog ember pedig nem bánt másokat.