Mint a filmeken
Péntek délutáni csúcsforgalom közepén, épp elsőnek álltam meg autómmal az Astoria egyik piros lámpájánál. Az út két oldalán hatalmas gyalogos tömeg várakozott a gyalogátkelőnél a mintegy 30 fokos melegben.
Azonnal észrevettem köztük egy szimpatikus párt. Egy latin külsejű, negyvenes éveiben járó férfit, és egy nem több, mint 30 éves világos bőrű lányt.
A lány akár magyar is lehetett, de mégis inkább külföldi turistának néztem őket. Megjelenésükkel azonnal magukra vonták a figyelmemet. A férfi ruházata átlagos európai volt, farmernadrág kék pólóval, fején kék baseball sapka, hátán pici hátizsák. Különlegessége a bőrének színéből, arcának borostájából, és a baseball sapka alól előbújó viking fazonú apró copfjából adódott. A lányon kék térdnadrág és kék póló, hátán kis hátizsák volt, fején különleges fejfedőt viselt, ami elölről egy sapkának, hátulról egy kendőnek tűnt, és bájos arcának rendkívül szép keretet adott.
...
Csak álltak az út szélén, láthatóan mindketten bambultak a jelzőlámpára. A lány bal kezében két pulóvert tartott, jobb kezével a férfi kezét fogta. A másodperc töredéke alatt a férfi hirtelen a lány elé fordult, testük épp, hogy összeért. A kezét nem engedte el, másik kezével nem érintette meg, csak egy hatalmas csókot adott a lány szájára. A lány bambulása közben kapott csókon úgy meglepődött, hogy keze továbbra is maga mellett nyújtva maradt, lehunyta a szemét, majd elejtette kezéből a pulóvereket. Mire a lány eszmélt, a férfi már be is fejezte a csókot, és arcán elégedett mosollyal fordult a gyalogátkelő felé.
A jelzőlámpa sípolni kezdett - szabad átkelést jelezve – a férfi azonnal megindult, a lány pedig zavartan kapta fel a pulcsikat a földről. Ekkor elhaladtak előttem.
A férfi magabiztosan, egyik kezét zsebébe téve úgy nevetett, hogy hófehér fogait is látni lehetett. A lány pedig kapkodó lábakkal, - talán pár centivel a föld felett – boldogan szaladt utána. A köztük érezhető, lüktető energia magával ragadott, teljesen rájuk feledkeztem. Mire előkaptam a gépemet egy fényképre, sajnos a lámpaoszlop a férfit már eltakarta.
Szeretném még látni őket – gondoltam és néztem utánuk - mikor a mögöttem lévő autó dudája visszazökkentett a valóságba.
E csodás jelenettel töltekezve hajtottam tovább, és a visszakanyarodó sávba fordultam. Miközben araszoltam úti célom irányába, mosolyogtam, hiszen a szerelmet látni és érezni az egyik legjobb dolog az életben.
És láss csodát! Hamarosan megláttam őket újra a járdán, szemben sétálni velem. A lány már a férfi karjába karolt, fejét annak vállára helyezve szinte összeolvadva, arcukon boldogsággal haladtak el mellettem.
Szóval…… csak bátran Uraim! :-)

Madarak és fák napja
Késő este indultak el a házból. A mintegy 150 méterre parkoló lakóautó az erdő szélén állt. A hold növekedőben volt, mégis a kocsi felé vezető úton sötét csend honolt. Az úton haladva a lány egy árnyat látott, melyet a zöld növényzet halk zörgése követett.
- Valami mozog a sötétben. Egy nagy állat – mondta a lány – és erősen kapaszkodott a férfi karjába.
- Dehogyis, nincs ott semmi. Bízz, és gyere, mindjárt a kocsinál vagyunk. – húzta a lányt.
...
- De ott van, hallgasd… és felénk jön….vigyázz! – rántotta el a férfit az út túloldalára - Ekkor már a férfi is megtorpant.
- Valóban, valami jön felénk. Ne aggódj, és ne mozogj! Várj türelemmel! – mondta, - és nagyon lassú mozdulatokkal lépegetett a kocsi felé.
Ekkor a sötétben kirajzolódott egy velük szembe baktató póniló árnyas képe.
- Ez a póniló, amit délután simogattunk a közeli karámban – nevetett halkan a lány. - Azért mondhatta volna valaki, hogy ezek szabadon sétálnak éjszaka. – jegyezte meg már nyugodtabban, de a szíve hevesen dobogott. A póniló úgy ment el mellettük az úton, mintha észre sem vette volna őket.
Kissé gyorsabban szedték a lábukat, felléptek az autóba, és alaposan bezárták az ajtót. Életükben először aludtak lakókocsiban. Az évek óta várt élményt teljesen véletlenül dobta eléjük az élet. A lány sokáig nem tudott elaludni. A nap történésein gondolkozott, melyek teljesen új világot nyitottak meg számára. A közeli monostorban tett rövid látogatás alatt tapasztalt azonnali befogadás érzése és a szinte kézzelfogható belső béke fényévekre volt mindennapi életétől.
Csend volt.
Végtelen csend.
Majd halk, egyenletes kopogással eleredt az eső. Mindig szerette az eső hangját, melyet most semmilyen külső tényező nem zavart meg. Rövid időre elszenderedett, de még sötét volt, mikor újra felébredt. Mintha valami megváltozott volna – gondolta.
Hát persze, elállt az eső. - vette észre gyorsan - és ekkor meghallotta egy madár csodálatos énekét. Egyetlen madár folyamatos, csicsergő hangját az addigi végtelen csendben.
Sokáig énekelt egyedül.
Aztán újabb és újabb madarak kapcsolódtak az erdei énekhez, és mint egy jól felépített kórusmű, csodálatos hangokkal borították be az erdőt.
Megszűnt a csend.
Az erdő felébredt.
A lány ekkor kinyitotta a lakókocsi ajtaját, és mezítláb lépett ki a földre. A hajnali párás levegőben a fák között már átszűrődtek a reggeli nap sugarai, az eső és páracseppek pedig halk, zizegő hangot adva estek a sűrű aljnövényzetre.
Milyen süket is lenne a világ madárdal nélkül! – gondolta – és karjait széttárva hatalmasat szippantott a friss, hajnali levegőből.
Az öreg templom
Már a helyszín elvarázsolt, amikor kiszálltam az autóból és végig néztem a keskeny, kissé elkanyarodó utcán. Kőből épült öreg házakat láttam, egyforma stílusban építve. Modernizáció nyomai szerencsére nem érték el őket, legalábbis kívülről nem tapasztaltam ennek nyomait. Az úttesten két cica üldögélt végtelen nyugalomban.
Pereje.
...
Az út egyik oldalán régi templom - Spanyolországra jellemző építészetű - harangtornya magasodott. A kőházak közötti üres telken egy általam ismeretlen mediterrán fa dicsekedett csodálatos piros termésével. A nap vékony csíkokban sütött át sűrű koronáján. A kerítést, ami elválasztotta az utcától vastag borostyán fedte, mely néhol már átkapaszkodott a szomszéd kőház falára is. Csend volt. Mindössze egy spanyol geze *csicsergése hallatszott szinte szabályos időközönként.
Ekkor halk nyikorgás kíséretében felnyílt az egyik ház hatalmas fa ajtaja, mely mögött egy borospince tárult elém. Kő falai, földes padlózata, eredeti mennyezeti gerendái közt szokatlan látvány volt a modern, rozsdamentes hordók sora. A régi épület hangulata, az enyhe dohos szag, vendéglátónk határtalan kedvessége, a hűs bor szinte nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztó szárazsága teljesen átalakította a hangulatomat. Ekkor mögöttem egy belső ajtó lassú nyikorgással résnyire nyílt, majd egy törékeny, öreg hölgy lépett elő rajta. A pince ellenkező részén álltam, így csak messziről, és csak pár percig láttam vékony, bájos sziluettjét a pince sötétjében. Felé léptem, de megfordult és visszaindult az ajtó felé. Szerettem volna megölelni őt, bár messze volt tőlem, és így idegenül talán nem is mertem volna megtenni. Belém ivódott a kép, ahogy állt az ajtó előtt. Később, amikor ez eszembe jutott, mindig éreztem valami apró, de mégis mély nyomot hagyó hiányt.
Ezzel az érzéssel léptem be a szemközti templomba, melyhez foghatót talán még sohasem láttam. A templom kis méretei, kora, egyszerűsége és eredetisége lenyűgöző volt. Az érték, ami kézzel fogható közelségben tárult elém tán nem is volt felfogható számomra. A több száz éves oltár, a keresztelőkehely, a harangtoronyba vezető rozoga kő lépcsősor, a harangok látványa a régmúltat idézte. A templom udvarában található kicsi temető kő keresztjein található apró szobrok önmagukban is remekművek voltak. Jézus fehér arcképmása szinte élettel megtelve sugallta a békét az itt nyugvó testeknek és lelkeknek. Igazi különlegesség volt számomra ez a látogatás.
Pár hónap múlva az élet kegyes volt hozzám, és újra eljutottam erre a helyre. Akkor még nem gondoltam, hogy további meglepetéseket is tartogat számomra. Hideg, februári este lévén, drága vendéglátónk a már ismert borospince fölötti lakás melegébe invitált. A szobába lépve egy mesebeli világ tárult elém.
Azonnal melegség csapta meg az arcomat, és égő fa illatát éreztem az orromban. A kandallóban, - melynek vaskeretes, címeres ajtaja két oldalra nyitva állt, - erőteljes lánggal égett a tűz. A túloldalon egy sparhelt ontotta magából a meleget. Középen egy nagy étkezőasztal foglalt helyet, szintén régi, fa székekkel. A fal mellett régi tálalószekrény, fehér tányérokat óvott patinás rendben. A kandallóval szemben egy lócát helyeztek el, mely sem túl közel, sem túl messze nem volt a melegséget árasztó tűztől. A pad egyik szélén pedig ott ült az emlékeimben élő, törékeny, öreg hölgy szinte mozdulatlanul.
Próbáltam lassan mozogni, nem megzavarni őt. Miután körülnéztem a szobában bátorságot vettem és leültem a lóca másik szélére, szemben az öreg hölggyel. Nem ismertük egymás nyelvét, tudtam, hogy beszélgetésről szó sem lehet. Csendben figyeltem Őt. Barna-zöld apró kockás szoknyája a térde alá ért, vastag harisnyás lábain bordó mamuszt viselt. Zöld pulóvere abszolút illeszkedett a szoknyájához. Fején keskeny hajráfként feltekert kendővel, füle mögött kötötte el haját, másképp, mint ahogy nálunk az megszokott az idősebb vidéki asszonyok körében.
Társaságunk férfi tagjai az erkélyre vonultak, amikor is kettesben maradtam a hölggyel. Mivel beszélgetni nem tudtunk, csak ültünk csendben és bámultuk a kandallóban égő tüzet. Ő a szófa egyik, én a másik végén. Mély, meleg csend volt érezhető. A sparheltben lobogó tűz állandósult dörmögésével keveredett a kandallóból néha nagyot pattanó tűz hangja. Az óra a falon egyenletesen - mindezt a nyugalmat nem bántóan, mégis, az idő múlására figyelmeztetően - hallatta ütéseit. Csak ültünk egymás mellett, szótlanul. Néztem közben a néni törékeny kezét, kedves maga elé merengő arcát. Azon tűnődtem, vajon milyen élet lehet a ráncok mögött. Ekkor, szinte kézzel foghatóan éreztem a hely nagymúltú, értékes nyugalmát, mely röpke pillanat alatt varázsolta értelmetlenné bennem modern világunk anyagias, vélt értékeit.
A látogatás végén felálltam, a néni ülve maradt. Felé léptem és köszönésképpen egy pillanatra átöleltem. Ebben a pillanatban teljesedett ki a néhány hónappal korábban megkezdett, de akkor félbemaradt történet.
Hálás vagyok érte!