szerelem

  • Ajánló

  • Elmeredtem a pillanatban

     

    Mint a filmeken

     

    Péntek délutáni csúcsforgalom közepén, épp elsőnek álltam meg autómmal az Astoria egyik piros lámpájánál.  Az út két oldalán hatalmas gyalogos tömeg várakozott a gyalogátkelőnél a mintegy 30 fokos melegben.

    Azonnal észrevettem köztük egy szimpatikus párt. Egy latin külsejű, negyvenes éveiben járó férfit, és egy nem több, mint 30 éves világos bőrű lányt.

    A lány akár magyar is lehetett, de mégis inkább külföldi turistának néztem őket. Megjelenésükkel azonnal magukra vonták a figyelmemet. A férfi ruházata átlagos európai volt, farmernadrág kék pólóval, fején kék baseball sapka, hátán pici hátizsák. Különlegessége a bőrének színéből, arcának borostájából, és a baseball sapka alól előbújó viking fazonú apró copfjából adódott. A lányon kék térdnadrág és kék póló, hátán kis hátizsák volt, fején különleges fejfedőt viselt, ami elölről egy sapkának, hátulról egy kendőnek tűnt, és bájos arcának rendkívül szép keretet adott.

    ...

    Csak álltak az út szélén, láthatóan mindketten bambultak a jelzőlámpára. A lány bal kezében két pulóvert tartott, jobb kezével a férfi kezét fogta. A másodperc töredéke alatt a férfi hirtelen a lány elé fordult, testük épp, hogy összeért. A kezét nem engedte el, másik kezével nem érintette meg, csak egy hatalmas csókot adott a lány szájára. A lány bambulása közben kapott csókon úgy meglepődött, hogy keze továbbra is maga mellett nyújtva maradt, lehunyta a szemét, majd elejtette kezéből a pulóvereket. Mire a lány eszmélt, a férfi már be is fejezte a csókot, és arcán elégedett mosollyal fordult a gyalogátkelő felé.

    A jelzőlámpa sípolni kezdett - szabad átkelést jelezve – a férfi azonnal megindult, a lány pedig zavartan kapta fel a pulcsikat a földről. Ekkor elhaladtak előttem.

    A férfi magabiztosan, egyik kezét zsebébe téve úgy nevetett, hogy hófehér fogait is látni lehetett. A lány pedig kapkodó lábakkal, - talán pár centivel a föld felett – boldogan szaladt utána.  A köztük érezhető, lüktető energia magával ragadott, teljesen rájuk feledkeztem. Mire előkaptam a gépemet egy fényképre, sajnos a lámpaoszlop a férfit már eltakarta. 

    Szeretném még látni őket – gondoltam és néztem utánuk - mikor a mögöttem lévő autó dudája visszazökkentett a valóságba.

    E csodás jelenettel töltekezve hajtottam tovább, és a visszakanyarodó sávba fordultam. Miközben araszoltam úti célom irányába, mosolyogtam, hiszen a szerelmet látni és érezni az egyik legjobb dolog az életben.  

    És láss csodát! Hamarosan megláttam őket újra a járdán, szemben sétálni velem. A lány már a férfi karjába karolt, fejét annak vállára helyezve szinte összeolvadva, arcukon boldogsággal haladtak el mellettem.

     

    Szóval……  csak bátran Uraim! :-)

     Fénykép megnyitása

     

    Madarak és fák napja

     

    Késő este indultak el a házból.  A mintegy 150 méterre parkoló lakóautó az erdő szélén állt. A hold növekedőben volt, mégis a kocsi felé vezető úton sötét csend honolt. Az úton haladva a lány egy árnyat látott, melyet a zöld növényzet halk zörgése követett.

    - Valami mozog a sötétben. Egy nagy állat – mondta a lány – és erősen kapaszkodott a férfi karjába.

    - Dehogyis, nincs ott semmi. Bízz, és gyere, mindjárt a kocsinál vagyunk. – húzta a lányt.

    ...

    - De ott van, hallgasd… és felénk jön….vigyázz! – rántotta el a férfit az út túloldalára - Ekkor már a férfi is megtorpant.

    -  Valóban, valami jön felénk. Ne aggódj, és ne mozogj! Várj türelemmel! – mondta, - és nagyon lassú mozdulatokkal lépegetett a kocsi felé.

    Ekkor a sötétben kirajzolódott egy velük szembe baktató póniló árnyas képe.

    - Ez a póniló, amit délután simogattunk a közeli karámban – nevetett halkan a lány. - Azért mondhatta volna valaki, hogy ezek szabadon sétálnak éjszaka. – jegyezte meg már nyugodtabban, de a szíve hevesen dobogott. A póniló úgy ment el mellettük az úton, mintha észre sem vette volna őket.

    Kissé gyorsabban szedték a lábukat, felléptek az autóba, és alaposan bezárták az ajtót. Életükben először aludtak lakókocsiban. Az évek óta várt élményt teljesen véletlenül dobta eléjük az élet. A lány sokáig nem tudott elaludni. A nap történésein gondolkozott, melyek teljesen új világot nyitottak meg számára. A közeli monostorban tett rövid látogatás alatt tapasztalt azonnali befogadás érzése és a szinte kézzelfogható belső béke fényévekre volt mindennapi életétől. 

    Csend volt.

    Végtelen csend.

    Majd halk, egyenletes kopogással eleredt az eső. Mindig szerette az eső hangját, melyet most semmilyen külső tényező nem zavart meg. Rövid időre elszenderedett, de még sötét volt, mikor újra felébredt. Mintha valami megváltozott volna – gondolta.

    Hát persze, elállt az eső. - vette észre gyorsan - és ekkor meghallotta egy madár csodálatos énekét. Egyetlen madár folyamatos, csicsergő hangját az addigi végtelen csendben.

    Sokáig énekelt egyedül.

    Aztán újabb és újabb madarak  kapcsolódtak az erdei énekhez, és mint egy jól felépített kórusmű, csodálatos hangokkal borították be az erdőt.

    Megszűnt a csend.

    Az erdő felébredt.

    A lány ekkor kinyitotta a lakókocsi ajtaját, és mezítláb lépett ki a földre. A hajnali párás levegőben a fák között már átszűrődtek a reggeli nap sugarai, az eső és páracseppek pedig halk, zizegő hangot adva estek a sűrű aljnövényzetre.  

    Milyen süket is lenne a világ madárdal nélkül! – gondolta – és karjait széttárva hatalmasat szippantott a friss, hajnali levegőből.

     

     

    Az öreg templom

     

    Már a helyszín elvarázsolt, amikor kiszálltam az autóból és végig néztem a keskeny, kissé elkanyarodó utcán. Kőből épült öreg házakat láttam, egyforma stílusban építve. Modernizáció nyomai szerencsére nem érték el őket, legalábbis kívülről nem tapasztaltam ennek nyomait.  Az úttesten két cica üldögélt végtelen nyugalomban.

    Pereje.

    ...

    Az út egyik oldalán régi templom - Spanyolországra jellemző építészetű - harangtornya magasodott. A kőházak közötti üres telken egy általam ismeretlen mediterrán fa dicsekedett csodálatos piros termésével. A nap vékony csíkokban sütött át sűrű koronáján. A kerítést, ami elválasztotta az utcától vastag borostyán fedte, mely néhol már átkapaszkodott a szomszéd kőház falára is. Csend volt. Mindössze egy spanyol geze *csicsergése hallatszott szinte szabályos időközönként.

    Ekkor halk nyikorgás kíséretében felnyílt az egyik ház hatalmas fa ajtaja, mely mögött egy borospince tárult elém. Kő falai, földes padlózata, eredeti mennyezeti gerendái közt szokatlan látvány volt a modern, rozsdamentes hordók sora.  A régi épület hangulata, az enyhe dohos szag, vendéglátónk határtalan kedvessége, a hűs bor szinte nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztó szárazsága teljesen átalakította a hangulatomat. Ekkor mögöttem egy belső ajtó lassú nyikorgással résnyire nyílt, majd egy törékeny, öreg hölgy lépett elő rajta. A pince ellenkező részén álltam, így csak messziről, és csak pár percig láttam vékony, bájos sziluettjét a pince sötétjében. Felé léptem, de megfordult és visszaindult az ajtó felé. Szerettem volna megölelni őt, bár messze volt tőlem, és így idegenül talán nem is mertem volna megtenni. Belém ivódott a kép, ahogy állt az ajtó előtt. Később, amikor ez eszembe jutott, mindig éreztem valami apró, de mégis mély nyomot hagyó hiányt.

    Ezzel az érzéssel léptem be a szemközti templomba, melyhez foghatót talán még sohasem láttam. A templom kis méretei, kora, egyszerűsége és eredetisége lenyűgöző volt. Az érték, ami kézzel fogható közelségben tárult elém tán nem is volt felfogható számomra. A több száz éves oltár, a keresztelőkehely, a harangtoronyba vezető rozoga kő lépcsősor, a harangok látványa a régmúltat idézte. A templom udvarában található kicsi temető kő keresztjein található apró szobrok önmagukban is remekművek voltak.  Jézus fehér arcképmása szinte élettel megtelve sugallta a békét az itt nyugvó testeknek és lelkeknek. Igazi különlegesség volt számomra ez a látogatás.

     

    Pár hónap múlva az élet kegyes volt hozzám, és újra eljutottam erre a helyre. Akkor még nem gondoltam, hogy további meglepetéseket is tartogat számomra. Hideg, februári este lévén, drága vendéglátónk a már ismert borospince fölötti lakás melegébe invitált. A szobába lépve egy mesebeli világ tárult elém.

    Azonnal melegség csapta meg az arcomat, és égő fa illatát éreztem az orromban. A kandallóban, - melynek vaskeretes, címeres ajtaja két oldalra nyitva állt, - erőteljes lánggal égett a tűz. A túloldalon egy sparhelt ontotta magából a meleget. Középen egy nagy étkezőasztal foglalt helyet, szintén régi, fa székekkel. A fal mellett régi tálalószekrény, fehér tányérokat óvott patinás rendben. A kandallóval szemben egy lócát helyeztek el, mely sem túl közel, sem túl messze nem volt a melegséget árasztó tűztől.  A pad egyik szélén pedig ott ült az emlékeimben élő, törékeny, öreg hölgy szinte mozdulatlanul.

    Próbáltam lassan mozogni, nem megzavarni őt. Miután körülnéztem a szobában bátorságot vettem és leültem a lóca másik szélére, szemben az öreg hölggyel. Nem ismertük egymás nyelvét, tudtam, hogy beszélgetésről szó sem lehet. Csendben figyeltem Őt. Barna-zöld apró kockás szoknyája a térde alá ért, vastag harisnyás lábain bordó mamuszt viselt. Zöld pulóvere abszolút illeszkedett a szoknyájához. Fején keskeny hajráfként feltekert   kendővel, füle mögött   kötötte el haját, másképp, mint ahogy nálunk az megszokott az idősebb vidéki asszonyok körében.

    Társaságunk férfi tagjai az erkélyre vonultak, amikor is kettesben maradtam a hölggyel. Mivel beszélgetni nem tudtunk, csak ültünk csendben és bámultuk a kandallóban égő tüzet. Ő a szófa egyik, én a másik végén.  Mély, meleg csend volt érezhető. A sparheltben lobogó tűz állandósult dörmögésével keveredett a kandallóból néha nagyot pattanó tűz hangja. Az óra a falon egyenletesen - mindezt a nyugalmat nem bántóan, mégis, az idő múlására figyelmeztetően - hallatta ütéseit. Csak ültünk egymás mellett, szótlanul. Néztem közben a néni törékeny kezét, kedves maga elé merengő arcát. Azon tűnődtem, vajon milyen élet lehet a ráncok mögött. Ekkor, szinte kézzel foghatóan éreztem a hely nagymúltú, értékes nyugalmát, mely röpke pillanat alatt varázsolta értelmetlenné bennem modern világunk anyagias, vélt értékeit.   

    A látogatás végén felálltam, a néni ülve maradt. Felé léptem és köszönésképpen egy pillanatra átöleltem. Ebben a pillanatban teljesedett ki a néhány hónappal korábban megkezdett, de akkor félbemaradt történet.

    Hálás vagyok érte!

     

  • Hogyan keletkezik a vers

    A Gála párja   című vers keletkezési körülményei:

     

    Helyszín egy jótékonysági bor átverés – nevezetesen Kantharos Gála - ahol a drága nedűkre történő licitálások között szimfonikus zenekar kellemes zenéket szolgáltatott. A zene és a bor találkozásával kísért rendezvényt követő állófogadáson az esten játszó zenész és a hallgatóság köreiben résztvevő hölgy találkozásából kialakuló románc a vers végkifejlete.

    A bemutatkozás – melyben a zenész, mint oboista mutatkozik be – vicces helyzetet eredményez, melyben a nő átverést érez. A valóság ellenőrzése telefonon megtörténik, az est pogácsa és bor fogyasztásával folytatódik.

    A nő számára a zenész megismerésével egy új zenei világ nyílik meg, mely megnyugvást és végtelen szabadságot ad. A komolyzene és a humoros zenész találkozása pedig addig nem ismert varázslatos pillanatokat hoz, melyből szerelem és kapcsolat keletkezik. A vers vége, a kellemes helyzetben való együttlét mellett már a komolyzenei művész nevével játszik – Szilárdból – Szilu- helyett Sziluett.

     

    És a vers: 

    A Gála párja

     

     Boldog zeneórák

    vicces utóhangok

    művészi, komoly nóták

    mosolygó férfiarcok.

     

    Komikus a helyzet.

    friss, ropogós pogácsa.

    A telefon végén a

    zenekar fő oboása.

     

    Hittem, hogy csak játék.

    Viccek és jó poénok.

    Összebújtunk. Élmény és

    ragaszkodó álomcsókok.

     

    Csodás kísérő zene,

    mi mélyen megváltoztat.

    Végtelen kedvessége

    határtalan megnyugvást ad.

     

    Természetes minden helyzet.

    Végre élünk, létezünk!

    A komoly, a víg, s a testi

    amit együtt élvezünk.

     

    Órák, napok, éjek oly

    gyorsan szaladnak!

    Hogyan éljek eztán, ha

    társas láncok ragadnak?

     

    Kiabálnám égre- földre:

    Boldog lennék tán Veled!

    És imádok Nálad lenni

    Ó, drága Sziluett!

     

  • Karácsonyi mese a Templomos lovagról, a zarándokról és az elveszett lányról

    Már órák óta esett az eső, de a lány ügyet sem vetett rá. Csak rótta Cacabelos utcáit, hitet és reményt vesztve céltalanul. Már többedszer haladt el a templom előtt majd át a hídon, ahol megállt néhány pillanatra és könnyes szemmel haladt tovább a szűk, jellegzetesen spanyol utcán.

    Hirtelen az egyik falon egy templomos lovag alakját pillantotta meg, ahogy fehér köpenyében, kivont karddal rohant vele szembe.  Azt hitte csak a képzelte játszik vele, de a lovag képe valóban ott volt egy ház falán.

    - Bárcsak értenél engem – kívánta a lány – amikor a lovag hirtelen megmozdult, majd éltre kelt. Egy hatalmasat kiáltott, miután erős lódobogással megérkezett kedvenc lova is. Megfogta a ló kantárját majd megszólította a lányt.

    - Parancsolj velem – mondta határozottan – és enyhén biccentett fejével tisztelete jeléül, majd galléros sisakjának pajzsát felnyitotta, és a lány szemébe nézett gyönyörű kék szemével.

    - Nagyon szomorú vagyok, mert nem szeretnek. Elvesztettem az örömöt, a reményt és a hitemet. Segíts nekem újra megtalálni – kérte a lány.

    A lovag nyeregbe szállt, majd kinyújtotta kezét a lány felé, és maga elé rántotta a nyeregbe.

    - Repülünk – mondta, majd megsarkantyúzta a lovát. A ló patái egyenletesen kopogtak az utca kövén, ahogy ügetni kezdett. Amint kiértek a faluból a lovag vágtára bírta lovát. A lány a száguldás ellenére biztonságba érezte magát, tudta, hogy a lovag az életét is feladná érte.

    Ahogy haladtak az erdei úton Pereje irányába, a lovag egyre inkább elemében érezte magát. Ez volt az Ő terepe. Itt védelmezett és harcolt, segített és óvott amikor úgy hozta a szükség. A lány száguldás közben is orrában érezte az erdő illatát és szájában az aljnövényzetet beborító gesztenyék ízét.

    Trabadeloba értek, ahol a ló hirtelen megállt. A lovag leszállt a nyeregből, majd óvatosan leemelte a lányt.

    - Betérünk ide – mondta határozottan, és a mellettük lévő kocsmára mutatott.

    A lovag belépett az ajtón.

    - Két icce bort kérek, a lovamnak meg vizet – mondta határozottan és maga elé tessékelte a lányt. Síri csend lett a helyiségben.

    A lovag körülnézett és a sarki asztalhoz indult. Egy zarándok ült itt egy pohár bor mellett, lábánál egy kutya aludta délutáni álmát.

     - Téged kereslek – mondta a lovag – segítségért jöttünk.

    A zarándok felemelte fejét és kék szemével a lovag szemébe nézett. Mintha megállt volna az idő, amikor meglátta saját magát a lovag szemében.-

    - Miben tudok én segíteni egy lovagnak? – kérdezte kissé zavarban.

    - Nem nekem kell segíteni, hanem neki - mutatott a lányra, aki hol a lovagot, hol a zarándokot nézte. - Elvesztette az örömét, a reményét és a hitét is.

    Ekkor a zarándok felállt, és hosszan magához ölelte a lányt.  Jobb kezével átölelte, bal kezével pedig hátulról megfogta a fejét. A lány szíve hevesen vert.

    - Adj hálát mindenért, amit ma megkaptál, és meglesz az örömöd. – súgta a fülébe. – Ha megéled a pillanatot meglesz a reményed is. És bízz, hogy kialakuljon a belső hited. – fejezte be mondandóját. Egy csókot nyomott a lány fejére, majd visszaült az asztalhoz.

    - És a szeretet? Azt hol találja meg? – kérdezte a lovag.

    - Azt nem tudom. Azt még én is keresem. – mormolta maga elé a zarándok.

    - A szeretetet nem kell keresni - szólalt meg a lány. - A szeretet itt van a szívünkben. Ugyan a szeretet néha fáj, de mégis ki kell nyitni szívünk ajtaját, és engedni, hogy a kiáramló szeretet elnyomja a fejben lévő konokságot és sértettséget, az oly sokszor csalóka feltételezéseket. Szeretetünk megy újra és újra, teszi a dolgát míg türelmes szívünk viszonzást nem kap.   A szeretet nem kérdez, a szeretet nem sértődik meg, a szeretet csak megy oda, ahova a szíve mélyén menni akar.

    A lovag és a zarándok döbbenten nézték egymást - vagy saját magukat? -  és észre sem vették, hogy a lány kisétált a helyiségből. 

     Otthonában a lány egy szép adventi koszorút készített. Az adventi várakozásban sorban meggyújtotta a hit, a remény, az öröm és a szeretet gyertyáit.  A gyertyák mellé egy apró angyalt ültetett és imában kérte, karácsonyra vigye el szeretetét messzi földre és burkolja be vele a lovag kemény, de szeretetre méltó szívét. 

    Boldog karácsonyt mindenkinek!

  • Légzőgyakorlat

    - Gyere bújj hozzám - súgta Erik imádott nője fülébe, miután egy hosszú, nehéz nap délutánján újra üdvözölhették egymást.

    - Ne haragudj, nincs most kedvem – mondta Szandra határozottan. És különben is, nagyon korán van ehhez, még egy csomó dolgom van.

  • Mese az álomról, ami Hozzád vezet

    Mikor felébredt hirtelen azt sem tudta hol van. A takaró erőteljesen nyomta a lábát, csípőjénél hirtelen fájdalom nyilallt a lábába.

  • Oración de La Faba

     - ¡Perfecto! – susurró el hombre a los oídos de su amada que dormía junto a él haciendo la cucharita.

    La habitación estaba oscura, y todo estaba en silencio, apenas se percibía el ronquido rítmico del perrito tumbado en el suelo.

    - ¡Perfecto! – susurró el hombre de nuevo - y, tras darle un beso a la chica en la cabeza, él también cerró los ojos. El paseo con el frío invernal, el sonido reconfortante de la chimenea, la sensación de estar juntos, todo esto formaba parte pequeña, pero importante de su vida. Ya estaba medio dormido cuando le vino el pensamiento de que con muchas mujeres se pasa bien estando juntos…pero el dormir juntos…dormir así con alguien, es algo totalmente distinto, una sensación que jamás se pasaría. ¿Tal vez esto es el amor? ……..Finalmente la placidez le ayudó a adormecerse.

    Se durmió.

    ….

    - ¡Perfecto! - escuchó la chica en su sueño al mismo tiempo. Estaban de pie a la orilla del océano, uno detrás de la otra, muy cerca, alzando sus manos hacia el cielo.

    - Perfecto – susurró de nuevo el hombre. Lo sientes, ¿verdad? – preguntó.

    - Sí, lo siento. – dijo la chica. Esto es confiar plenamente en el Universo. Jamás había sentido algo así. Gracias por enseñármelo. – dijo, mientras respiraba hondo.

    La chica solo estaba allí de pie, con los brazos abiertos, acogiendo con la fuerza del los rayos del sol y del viento las palabras que el hombre susurraba a sus oídos casi en voz impercebiblemente baja:

    - ¡No lo olvides cuando vuelvas a casa porque entonces habrás caminado en vano! – susurró el hombre sonriendo, y empezó a murmurar un poema.

     

    Aunque hubiera recorrido todos los caminos,

    Cruzado montañas y valles desde Oriente hasta – recitó despacio -

    ……………….si no soy capaz de perdonar mañana a mi vecino, no he llegado a ningún sitio…..

     - No tienes que seguir. Recuerdo bien el muro de la iglesia de O Cebreiro…el poema… Es más, viviré según eso a partir de ahora. - dijo la chica-  y en ese instante bajó sus brazos y se giró de repente. Mirando a los ojos del hombre hablaba cada vez con más fuerza.

    - Lo sé bien, lo había leído suficientes veces ya en el muro de la iglesia! ¡Créeme, yo ya nunca volveré a ser como era antes! ¡Lo recordaré! Si se me olvidara, volvería al Camino una y otra vez! ¡¿Pero tú?! ¿Tú te acordarás? ¿Te acordarás cuando te duela? ¿Cuando tengas que entender que otros también tienen heridas? ¿Cuando tengas que reconocer, que cada persona es distinta? ¿Cuando tengas que comprender que debes aceptarlas? ¿Cuando te des cuenta de que ser amado no duele? ¿Te acordarás acaso del poema? ¿Recordarás por qué habías caminado?

     - Yo…empezó el hombre mientras abrazó a la chica…cuando al ruido de la alarma la chica se despertó de repente, y bostezó. Por un momento no sabía ni dónde estaba. Apagó la alarma, y volvió a la postura protectora de la cucharita por unos minutos más. El sueño se alejaba.

    - Perfecto – dijo la chica en voz baja - y disfrutó de la cercanía del hombre durante unos minutos más antes de levantarse de la cama.

    ……

    Pasaron meses hasta que volvió a acordarse del sueño.

    - Oración de La Faba – tecleó en el buscador de Google.

    Aunque hubiera recorrido todos los caminos………leía de nuevo……ahora sin la cucharita…….sin respuestas……..sin final.

  • Zita és a téli telehold - 9.rész

    Az akadályverseny reggelén egy pótkocsis traktor jelent meg az iskola előtt.
     
    A pótkocsi aljára szalmát terítettek, ebbe pakolták be a szükséges eszközöket, felszereléseket, és ebben utaztak az állomásvezetők is a megfelelő helyszínekre.
     
    Mindannyian, akik felülhettek a kocsira nagyon boldogok voltak, kitüntetettnek érezték magukat.
     
    Amikor megindult velük a kocsi, vidáman integettek az udvaron hátrahagyott osztálytársaknak!
     
    Zita felszegett fejjel, büszkén, fülig érő mosollyal kiabálta: Hajrá Mókus Őrs! Előre!
    Az erdőbe vezető földúton, a korábban kialakult hideg időjárás miatt keményre fagyott mély keréknyomok között nagyokat zökkent a pótkocsi, a gyerekek pedig borultak összevissza a szalmában.
     
    Az erdőbe vezető út teljesen fehér volt a korábbi havazástól.
     
    A néha enyhén lengedező szél megmozgatta a faágakat, ahonnan ilyenkor nagy kupac hó esett a gyerekek fejére.
    Ez olyannyira tetszett nekik, hogy a vagányabb fiúcskák próbálták elkapni a lelógó ágakat, hadd essen minél több a fejükre.
     
    Aztán észrevették a kocsi oldalára állított cirokseprűt, ezzel aztán ahol érték ott ütögették az ágakat, a hó pedig hatalmas kupacokban landolt hol a szalmában, hol pedig a gyerekek fején.
    Zita a sarokban ült, ahol próbálta kitámasztani magát, s kesztyűs kezével szorította a pótkocsi hideg oldalát, és csak kacagott, kacagott teljesen elfeledkezve térről és időről.
     
    A traktorról – ahogy haladt az erdőben – folyamatosan szálltak le az állomásvezető gyerekek az egyes állomásoknál.
    Minden megállóhoz került forró tea, melyeket fémfazékban helyeztek el az ideiglenesen felállított asztalokon. Ugyan a tea így hamar kihűlt, de még ez sem számított.
     
    Egyik állomásra kolbászzsíros kenyerek is kerültek finom, omlós fehér kenyéren, amit az 5.b osztályos Ricsike nagymamája intézett, segítséget kérve az elkészítésben a helyi öregek klubjában.
     
    Mondani sem kell, nagy volt a siker, a mindig éhes gyerekek pillanatok alatt felfalták még az otthonról hozott szendvics elfogyasztását követően is.
    Az otthonról hozott szendvicseket persze rendre elcserélték, mert hát a másé mindig sokkal finomabb volt!
     
    Az utolsó előtti állomást követően Zita és Zalán ketten maradtak a kocsin.
     
    Ekkor a nevetés alább hagyott, csak ültek és ültek szótlanul egymás mellett.
     
    Zita élvezte a téli erdő csodálatos szépségét, és meglepődött, hogy a kopasz ágak között milyen messzire el lehet látni az erdőben.
    Az egyre magasabbra kerülő nap sugarai itt-ott vékonyan hasítottak be a fák közé, mely csodálatos és rejtelmes fénybe öltöztette a hóval fedett aljnövényzetet és csillant meg az ágakon nyugvó hókristályokon.
     
    Zita fürdött a látványban, majd arcát az enyhe, de hideg szél felé fordította. Becsukta a szemét, élvezte napsütéses hideg szellő érintését, és úgy érezte, hogy ebben a pillanatban nem cserélne senkivel ezen a világon.
     
    -----folytatása következik --
     
     
     
  • Zita és a téli telehold - 5 rész

    Csillogott minden, a szél itt – ott megfújta a havat, de még nem volt probléma a közlekedéssel.

    Hirtelen Zita eszébe jutott a csere bakancsa, ami természetesen ott csücsült a másik autója csomagtartójában a többi felszereléssel együtt. Sebaj, végül is semmi szükségem rá- hessegette el a gondolatot.

    A rádiót zenére állította, és normális tempóban elindult hazafelé.

    Ahogy gyűrte a kilométereket lebonyolított néhány telefont, szüleire gondolt. Mindig jó érzéssel ment hozzájuk, és nagyon hálás volt azért, hogy ezt még megteheti. Anyukája igazi barátnő volt, akivel támogatták egymást, ha kellett, illetve jókat röhögtek a világ baromságain. Apukája pedig igazi fáradhatatlan ember volt, híres pálinkafőző, aki a cefrére nagyobb figyelmet fordított, mint más az ebédjére.

    Zita szinte szájában érezte a mézes pálinka ízét, amivel Apukája fogadni szokta megérkezéskor.

    Az úton egyre lassabban tudott haladni. A hőmérséklet már -6,5 C fokot mutatott.

    Egy alsóbbrendű útra vitte el a navigációs alkalmazás, néhány falun keresztül.  Az utcán egy lelket sem lehetett látni, kivéve egy kóbor kutyát, ami vélhetően menedéket keresve épp egy kerítésen próbált bemászni. Hát persze, télen, vidéken este 8 óra már nagyon későnek számított. Ilyenkor mindenki behúzódott a házakba, befűtöttek a kályhákba és ki sem dugták az orrukat. 

    Ennek jelét a településeken belül hatalmas füstfellegek bizonyították, amik gomolyogtak felfelé a kéményekből. Zita szerette ezt az illatot. Ez a füst, ez más volt, mint a városi füst. A falusi füst szaga szinte hozzá tartozott a télhez. Ez volt számára az igazi télszag. Résre leengedte az ablakot, hogy szippantson belőle egy hatalmasat, de gyorsan vissza is húzta.

    Rettenetes hideg csapódott be az ablakon, végighasított az autó belső levegőjén.

    Az út minősége nagyon vacak volt, tele gödrökkel, amin az elmúlt napok hóesése is csak egy kicsit segített. Ugyan feltöltötte a kátyúkat, de az út széle nehezen volt felfedezhető a fehér hótakaró alatt még a tiszta, holdfényes látási viszonyok mellett sem.

    Zita lassabbra vette sebességét, mert egy gyorsabb kanyar, vagy hirtelen kormánymozdulat végzetes lehetett volna. Már csak 25 km volt hátra. A rádiót is lehalkította, és eszébe jutott, milyen baromság ez, hogy lehalkítjuk a zenét, ha jobban akarunk figyelni.

    Valószínű ez csak a lányokkal lehet így- vélekedett.  Zita ízig-vérig nő volt, de a férfiak között eltöltött elmúlt 25 év megkeményítette és eléggé megváltoztatta. Ezért nem is tudta elviselni a csajos baromságokat, így ilyenkor persze röhögött saját magán.

    Közben a rádió híreiben elmondták, hogy a rendőrség országos akciója keretében - melyben tekintettel a közlekedési helyzetre és a hideg időjárásra - az ellenőrzések során a szolgálatban lévő rendőrök csak felhívják a figyelmet a hiányosságokra, figyelmeztetnek és meleg teával segítik a közlekedőket, hogy a fázó utasokat felmelegítsék.

    Hát persze, hogyne - röhögött hatalmasat Zita - mert elképzelte, hogy milyen lenne, egy rendőrrel teázni az útszéli hóban.  

    Zita elkapcsolta a rádiót, és kedvenc zenei listájában Aretha Franklin énekelte az „ I say a little prayer „ című számot. Ez jó érzéssel töltötte el. Közben legutóbbi izraeli útjára gondolt, hazaúton hallgatta ezt, kedves emlék volt számára, csodálatos, feledhetetlen napok egy régi baráttal. Gondolataiból egy éles jelzés zökkentette ki: Nyomáscsökkenés a bal hátsó gumiabroncsban!

    No jó, gondolta, ez mindig így van gumicsere után. Majd, ha megállok, törlöm a memóriát. Ekkor azonban furcsa, eddig nem tapasztalt viselkedést érzett az autón. Húzott a kormány, érezte, hogy baj van. Megállt az úton, lehúzódni nem mert, nem tudta hol van az út széle. Erőt vett magán, és kiszállt a kocsiból.

    Gyorsan felkapta a bundát és a sálat. Ahogy egyet lépett hegyes csizmasarka azonnal belefúródott a mély hóba. Újra eszébe jutott szeretett Martens-se a másik autó csomagtartójában.

    A kurva életbe, ez defekt! – mondta ki hangosan amikor meglátta, hogy a bal hátsó kerék gumija kifáradtan kanyarog a földön.  

    Körülnézett.

    Holdfényes sötétség, melyben az autó motorja legalább adott némi zajt, a lámpák pedig megvilágították az utat. Most mit tegyek? – gondolkodott. Azt sem tudom, hogy mi van ebben az autóban! Van ebben egyáltalán pótkerék? De itt cseréljek kereket? Hogyan?

    Gyorsan visszaugrott az autóba, mert rettenetesen hideg volt. Gondolkodni kezdett...

     

     

  • Zita és a téli telehold - 7.rész

    Zita arra gondolt, milyen szürrealisztikus látványt nyújthat magas sarkú csizmában, fekete bundában épp egy hidraulikus emelővel bajlódva az elhagyatott téli út közepén.

    A keréken nem volt dísztárcsa, azzal nem kellett küzdenie. A keresztkulcsot rárakta a csavarokra, és elkezdte kicsavarni őket, ahogy tanulta, óramutató járásával ellentétesen.

    Négy csavar könnyen reagált, az egyik azonban nagyon szorosan feszült a keréken.  Többször nekifeküdt, mire végre sikerült meglazítani.

    Bizonytalan volt abban, hogy hova kell támasztania az emelőt. Levette a kesztyűt és az autó hideg alján végig húzta a tenyerét, megkereste a rossz kerékhez legközelebb eső emelőrést. Azonnal megtalálta. Ekkor úgy érezte, hogy a bal keze ujjai leszakadnak a hidegtől. Gyorsan visszavette a kesztyűt és még egyszer megbizonyosodott róla, hogy jó helyen rakta a kocsi alá.

    Aggodalma, hogy az emelő besüpped a hóban alaptalan volt, a talaj már annyira megfagyott, hogy jól be tudta támasztani.

    Zita elkezdte nyomni az emelőt, a kocsi szépen elemelkedett a talajtól. Még az is eszébe jutott, hogy a felszerelendő kerék, fel van fújva, ezért a kocsit néhány centiméterrel magasabbra emelje. Kicsavarta teljesen a csavarokat. Tulajdonképpen szerencséje volt, hogy két napja cseréltek kereket, így egyik csavar sem volt berozsdásodva.  

    Levette a rossz kereket, a pótkereket felrakta a tengelyre.

    Be akarta hajtani a csavarokat, de a keze már nem engedelmeskedett.

    Nem tudott már kesztyűben dolgozni.

    Annyira rázta a hideg, hogy a csavarokat többször elejtette, mígnem egyáltalán fel tudta helyezni őket.

    A lába ujjait már nem érezte.

    Próbálta mozgatni őket, de nem sikerült. A combjai hidegek voltak, úgy érezte, mintha a hátán nem is lett volna ruha. Úgy tűnt, hogy fülei hamarosan le fognak törni, szája teljesen kirepedt. Folyamatosan szipogott, már nem csak a hidegtől. Sírt.

    Ekkor eszébe jutott mikor fázott ennyire. Beugrott egy régi emlék, amikor még 6.osztályba járt.

     3. rész:   1982. Dunántúl   ........folyt.köv......

  • Zita és a téli telehold 1.rész

    1. rész

     

    A telihold hatalmas labdaként uralta a téli égboltot, kráterei szabad szemmel is jól láthatóan, mint valódi tengerek emelkedtek ki a majdnem fehéren világító gömb felszínéből.  

    A teljesen tiszta égbolton épp alig láthatóan suhant át néhány apró, fátyolszerű felhő. A holdudvar csodálatos narancssárga sávként ölelte körül a bolygót.

    De ezen a napon a hatalmas holdudvar mellett még egy fénygyűrű is megjelent, ami különlegessé tette az enélkül is csodálatos égitestet. A további fénygyűrű megjelenésének természetesen volt tudományos magyarázata, mégpedig az, hogy a fátyolfelhőzet jégkristályain megtört a fény.  

    A Hold szinte nappali világosságot okozott a környezetben, köszönhetően az elmúlt néhány napban leesett csaknem 25 cm-es hónak. A hóesést az időjárás-jelentések jó előre jelezték, de mégis komoly problémákat okozott a közlekedésben.

    Ugyan a csapadék már az elmúlt napon megállt, de ezt követően hirtelen hidegfront érkezett és a hőmérséklet komoly lehűlését eredményezte. Az elmúlt évtizedekben tapasztalt időjárás-változás miatt ezen a télen még nem is volt igazán hideg, annak ellenére, hogy már január közepét írtak. A hirtelen hideg mindenkit váratlanul ért. A lakosság a hó eltakarításával volt elfoglalva, és mindenki boldog volt, hogy végre normálisan lehet közlekedni az utakon is és a gyalogjárdák is használhatók lettek.

     

    Tamási Zita már 386 km-t autózott ezen a napon, indulva a fővárosból és körbe utazva Vas és Győr megyét.

    A hirtelen bejövő hóesés miatt a több várost érintő előadás-sorozatát néhány nappal el kellett halasztania, ami meglehetősen komoly szervezést igényelt az életében.

    Zita gyors életet élt, egy alternatív energiák felhasználására szakosodott cég menedzsereként.  Mindamellett, hogy elkötelezett támogatója volt a klímavédelemnek, fontosnak tartotta, hogy az alternatív energiák felhasználási lehetőségét, annak gazdasági és jogi feltételeit sokakkal megismertesse, illetve tevékenyen részt vegyen annak elterjesztésében.

    Ennek sikere pedig jó jövedelmet biztosított számára. Így szívesen vállalt előadásokat, bemutatókat, melyből ő maga is sokat tanult, tekintettel a hallgatóság változó összetételére.

    A mai előadás-sorozat a nyugati országrész három nagy települését érintette, ami a fővárosból való indulás és a közlekedési helyzet miatt vált komoly feladattá. Zita imádott vezetni.

    17 éves elmúlt amikor megszerezte jogosítványát, így már több évtizedes vezetési rutinnal rendelkezett. A vezetés felüdülés volt számára, ilyenkor kikapcsolódott a napi megszokásból, jó zenékkel szórakoztatta magát vezetés közben.

    Életét alapvetően meghatározta a zene, nem bírt meglenni muzsika nélkül.

    Zenei ízlése az idő előrehaladtával folyamatosan változott, ami inkább új irányzatok megkedvelését jelentette úgy, hogy eközben a korábbi kedvencek is megmaradtak. Főleg a rockzenét szerette, hiszen ezen nőtt fel, de mostanra már örömmel hallgatott meg egy–egy operát, vagy egy komolyzenei előadást, illetve lassan a jazz is beférkőzött életébe. Általában örömmel töltötte el a tudat, hogy több óra autózás során zenét hallgathat.

     

    De ez nap mégis más volt…..

     

    következő rész:

    https://optimise.hu/neked-irtam/novellaznek/zita-es-a-teli-telehold-2-resz

     

  • Zita és a téli telehold 10. rész

    A traktor megállt az utolsó állomásnál, ahol Misi bácsi, a sofőr segített lepakolni a teát, és a szénával, kukoricával, répával, almával, kenyérrel megpakolt fonott kosarat.
     
    No, gyerekek Ti is megérkeztetek, ugrás lefelé! - mondta Misi bácsi.
     
    Zalán egy pillanat alatt leugrott a kocsiról, Zitát pedig Misi bácsi emelte le, hatalmasat röpítve rajta felfelé, majd letette a hóba és nevetve csípett bele Zita pirospozsgás arcába.
     
    Zita ismét hatalmasat nevetett, és válaszul belemarkolt a hóba, és egy mozdulattal megdobta egy hógolyóval Misi bácsit, majd elkezdett szaladni, minél távolabb legyen a kocsitól, mert tudta, hogy Misi bácsi azonnal visszavág.
     
    Ezennel egy hatalmas hócsata vette kezdetét, melyben Zita és Zalán összefogva, közösen támadtak az Öreg felé.
    Fogják meg! Kis gazemberek! Azt hiszitek ketten vagytok akkor már Ti fogtok nyerni?! No neeem!- kiabálva dobálta Misi bácsi hol egyiket, hol a másikat!
     
    A gyerekek pedig cikáztak a hóban, és a könnyük hullott a nevetéstől.
     
    - No, elég legyen gyerekek!
     
    Gyorsan rendezzük el az asztalt, a holmikat, mert hamarosan érkezik az első csapat, Ti meg nem lesztek felkészülve! – dohogta Misi bácsi.
    Az asztalt felállították, rátették a teát, az írószerszámokat, illetve a pecsétet melyen az utolsó állomást jelző mókus volt látható.
     
    A csapatok naplójában ezzel jelezték a megjelenést az állomáson és a feladatok elvégzésének eredményét.
     
    Szevasztok, én indulok – köszönt el Misi bácsi. Majd visszajövök a holmikért, ha vége a versenynek, de itt már nem találkozunk, Ti az utolsó csapattal indultok vissza a suliba.
     
    Ügyesek legyetek! – intett még vissza Misibá, és lassan eldöcögött a piros Belorusszal.
     
    A két kisgyerek pedig mosolygó arccal integetett és boldogan kiabált: Viszlát Misibááááá!!!
     
    Most, hogy ketten maradtak és a kocsi már messzire került tőlük, hirtelen minden elcsendesedett. Körülnéztek és akkor vették észre, hogy milyen csodálatos helyen vannak.
     
    A kis tisztást, melynek a közepén egy szarvasetető állt, egyik oldalon egy félig befagyott, halkan csordogáló patak, másik oldalon pedig csipkebokor sáv szegélyezte.
     
    A bokroknak egy részét teljesen belepte a hó, az itt- ott kibukkanó ágakon még megmaradt termést jócskán megcsípte a dér.
    Az erdő szélén álló nyírfa ágán egy kis csuszka énekelt, jellegzetes ismétlő hangján – dvip, dvip – és illegetve mutogatta szürkéskék tollazatát.
    A szemétől a szárnyáig húzódó hosszú fekete csík pedig úgy fénylett, mintha festékkel húzták volna oda.
     
    A szarvasetető mint egy alacsony ágy, terült el a tisztás közepén.
     
    Fölé egy fából készült piros cseréppel ellátott tetőt húztak, megvédve a táplálékot a csapadék elől.
     
    Az etetőben búza és néhány kukoricacső volt elhelyezve, illetve az éhes állatok által hátrahagyott torzsa, mely száraz kóróként feküdt itt-ott az etető környezetében.
     
    A tisztás nagy részén a vastag hó érintetlenül terült el, kivéve az erdő felől vezető sávot, ahol állatok lábnyomát lehetett felfedezni.
    Zita szomorúan nézte, ahol az imént összeszaladgálták a friss havat, szinte sajnálta, hogy kárt tettek ebben a tökéletes harmóniában.
     
    A bambulásból Zalán zökkentette ki, amikor előkapta focilabdáját és dekázni kezdett.
     
     
     
    ---folytatása következik -   
  • Zita és a téli telehold 2.rész

    Az elmúlt hét történései teljesen felborították Zita összezsúfolt napjait.

    Minden akkor kezdődött amikor kiderült, az időjárási körülmények miatt a két hete betervezett vidéki utat három nappal el kell halasztani.

    Ezzel egy őrült szervezés vette kezdetét, míg végül sikerült átszerveznie mindent, csütörtökön mindegyik helyszín fogadókész lesz.

    Mindez persze nem volt elég, kedden jelezték Zitának, hogy a hivatali gépkocsiját, szervizbe kell vinni, így a csütörtöki vidéki kiruccanást egy csereautóval kell megtenni. A cserekocsit persze leszállították szerda reggel, de minden logika ellenére - január lévén - nyári gumival.

    A lízingcég, hogy a szerződésben foglalt határidőnek meg tudjon felelni, átadta azt, igaz a csomagtartóban téli gumikkal, a gumicsere pedig már az ügyfél gondja- baja.

    Nekik az sem baj, ha így kapják vissza. A gumiszervizeknél persze teljesen tele volt minden időpont, de nagy nehezen sikerült egy félórás időrést foglalni a nem túl közeli gumisnál.

    Zita gyűlölte ezeket a feladatokat, feleslegesnek és időpocsékolásnak érezte. 

    Zita számára az autó fontos kelléke volt a mindennapoknak.

    Sokszor vezetés közben reggelizett, de fel volt készülve arra is, hogy nagybevásárlás esetén legyen mibe pakolni, vagy egy szabad óra esetén fusson egy nagyot valamelyik fővárosi parkban. Folyamatosan itt tárolta a futófelszerelést, fájós láb esetén a magas sarkú cipő helyettesítésére egy fekete Martens bakancsot, egy meleg plédet, és egy ládát, amiben minden fontos felszerelést pl. ablakmosót, jégoldót, jégkaparót, elemlámpát, ásványvizet tárolt.

    A kocsi csomagtartója így jobban hasonlított egy túlélő táborba készülő versenyző felszereléséhez, mint egy menedzser hivatali autójához. 

    Zita, mint máskor, ezen a napon is hajnalban kelt, megitta az elmaradhatatlan kávét.

    Kevés kávét fogyasztott, azt viszont a legjavából. Brüsszelből hozatta a finom mogyorós őrleményt, melyet még évekkel ezelőtt kóstolt meg és nem tudott szabadulni az ízétől. A beszerzésben barátok segítettek, utazások alkalmával hoztak egy-egy zacskóval. Sajnos ezen a napon a reggeli szokásos edzését ki kellett hagynia, ami nem töltötte el örömmel.

    Igazi reggeli futó volt, aki felfrissült, energiát kapott egy jó, reggeli futástól.

    Reggelire csak pirítóst készített magának, egy pohár kefirrel fogyasztotta el.

    Ilyen korai órán képtelen volt tartalmasabb ételt fogyasztani.  Korábban lányának is ő készítette a reggeliket, de mióta lánya, Zoé tinédzser korba került és komolyan foglalkoztatta az egészségtudatos étkezés, Zita divatos ételeket kapott tőle. Így jelentek meg a smoothie-k, zabpelyhek és magos gyümölcsös müzlikaz étrendjükben.

     

    Általában ezek az ételek nagyon szépek, mutatósak voltak. Némelyiket Zita is kifejezetten szerette, de bizonyos reggeleken csak a pirítóst tudta letolni a torkán....

     

    folytatás: 

     

    https://optimise.hu/neked-irtam/novellaznek/zita-es-a-teli-telehold-3-resz

  • Zita és a téli telehold 3.rész

    A gyors reggelit követően Zitának  nem volt más dolga, mint rendbe szedni magát.

    Vett egy forró zuhanyt, a testradír, amivel közben átdörgölte testét, teljesen felfrissítette.

    Spotify-on böngészve elindította a „Morning motivation” válogatást, amitől igazán jó kedvre derült, még énekelt is vele.

    Átkente testét a legújabb természetes alapanyagokból készült vegán testviasszal, mely kellemes illatokkal árasztotta el a fürdőszobát.

    Felvette csinos fekete nadrágkosztümjét melyhez egy apró virágmintás, fehér inget választott.  Elkészítette a sminkjét, és hajfény ápolóval próbálta megzabolázni hosszú barna hajának göndör fürtjeit.

    Tükör elé állt, alaposan megnézte magát, és belemosolygott a tükörbe.

    Régi, mindennapos szokása volt ez, hogy nem engedte el magát egy reggeli mosoly nélkül. Komolyan hitt abban, hogy az ember jó alaphangulata önmagánál kezdődik.

    Rendben van – gondolta - majd, felszegte fejét, és ezzel önbizalmat és határozottságot tükrözve, felkészülve érezte magát az indulásra.

    Még beszaladt Zoéhoz egy „jóreggeltpuszi” -ra, aki még békés arccal mély álomba merülve aludt. Zita imádta ezt a látványt, nem volt számára megnyugtatóbb pillanat.

    Megpuszilta Zoé arcát, aki ekkor felnézett: Óvatosan Anya! – és már fordult is a másik oldalára, nyakáig felhúzva a takarót.

    Rendben, hívj majd! Szeretlek! – köszönt el Zita.

    Induláskor felvette fekete Walter Steiger magassarkú fekete bokacsizmáját, mely inkább csinos, mint meleg volt.

    Felkapta rövid, fekete műszőrme bundáját, az elmaradhatatlan tojáshéjszínű gyapjú sállal, és az autó hátsó ülésére dobta.

    Hát akkor indulhat a nap! – gondolta és vidáman vágódott be az autóba. 

  • Zita és a téli telehold 4.rész

    A hosszú nap után Zita végre elindult az utolsó vidéki helyszínről.

    Már órák óta sötét volt ugyan, de ezt nem bánta.

    Sosem zavarta a sötétben autózás.

    A szürkületet nem szerette, de az esti sötétség – főleg így, e csodálatosan különleges telihold idején, illetve a hófehér táj fényességében – kifejezetten tetszett neki.

    Közben kiszámolta, hogy ha reggel ötkor kelt, akkor már éppen tizenöt órája van talpon. 

    Áldotta a döntést, hogy nem megy vissza Budapestre, hanem ezen az estén szüleinél húzza meg magát.

    Nem esett teljesen útba, de Zita minden lehetőséget kihasznált, hogy beugorjon hozzájuk. Mivel lánya ma egyik barátnőjénél aludt sejtette, hogy erre az időre már nagyon fáradt lesz, akkor döntött az itt alvás mellett és inkább a hajnali indulást választotta. Ez jól is jött, hiszen nagyon kimerítő nap volt a mai. Főleg úgy, hogy az utolsó előadáson egy igazi idiótával találkozott. 

    Egy pasas, bokáig érő, hónaljig felhúzott nadrágban kereste meg előadás után, aki feltett legalább tíz kérdést és mindegyikre részletes választ várt.

    Felírt mindent, és nem elégedett meg azzal sem, hogy a válaszokat majd később elektronikus úton kapja meg. Zita egészen addig a pillanatig nyugodt volt, míg meg nem érkezett a pasi utolsó kérdése:

    - - Milyen hatással vannak a szélerőművek a vándormadarakra?

    - Illetve megnézte- e a statisztikákat a madarak szélerőművek okozta baleseteinek számáról? -kérdezte természetesen.

    Zita nagy levegőt vett és csak ennyit mondott: Nem uram, mi ilyen baromságokkal nem foglalkozunk.

    Erre a pasi besértődött és megígérte, hogy panaszt tesz Zita felettesénél. 

    -  Kapd be! - gondolta Zita, és elhagyta a helyszínt.Indulás után az első benzinkútnál még tankolt egyet. Ahogy állt a kútnál érezte, hogy nagyon lehűlt a levegő, és feltámadt a szél is. A gépkocsi hőmérője már ekkor -4 fokot mutatott. Zita örült, hogy a kocsiban működik az ülésfűtés, ami gyorsan átmelegítette a hátát.

    Amióta léteztek a csodálatos mobilalkalmazások, előszeretettel használta annak valamelyik közlekedési változatát. Nem szerette ugyan az eldugott utakat, de most minél előbb szüleihez akart érni, így beállította a leggyorsabb útvonalat. A program kiszámolta, hogy másfél óra múlva hazaérhet.

    Amint kihajtott a városból, már látta, hogy nem lesz egyszerű az út.

     

    - folytatása következik -

  • Zita és a téli telehold 6. rész

    Zita gondolkodni kezdett.

     Közel van idős szüleihez, de ők úgysem tudnának segíteni. Barátja nincs a közelben, marad a sárga angyal.  Gyorsan elővette mobilját és hívni kezdte a közeli autómentőt:

    Halló, itt Sárga Porta …………, miben segíthetek? – kérdezte egy füstös férfihang a vonal végén.

    Jóestét kívánok, defektet kaptam. Tudna segíteni? – kérdezte Zita bizakodóan,

    Hölgyem, minden kocsink kint van helyszíneken. Árokba csúszások történtek, autók lerobbantak a hidegben így kb. egy óra múlva tudnék segítséget küldeni. – mondta a diszpécser.

    Egy óra? Hát addig itt megfagyok- mondta Zita. És még félni is fogok- gondolta.  El tudja maga képzelni milyen sötét van itt az út szélén? – próbálkozott Zita.

    Sötét? Hogy lenne már sötét – mondta a pasas – hiszen telihold van! És gondolom pótkereke is van, igaz?  – kérdezte pofátlanul. Végül még röhögött is egy nagyot.

     

    Zita dühösen letette a telefont.

    Leállította a motort, behúzta a kéziféket és sebességbe rakta az autót, a helyzetjelző lámpákat bekapcsolva hagyta. Próbálta összeszedni a gondolatait.  Fényvisszaverő mellény, háromszög, pótkerék, emelő….stb.

    Akkor sorban, ezeket kell megkeresni.

    A kocsi mögé ment. Sötét volt, körülnézett. Félelmetes volt, hogy sehol senki nem volt a környéken, ezért gyorsan visszafordult és inkább a feladatra koncentrált.

    Kinyitotta a csomagtartót, és már első pillanatban hálás volt a tervezőknek. A csomagtartó tetején és két oldalán vékony led csíkok megfelelő fényt kölcsönöztek a csomagtartó belsejének.

    A mellényt és a háromszöget a csomagtartó oldalában gyorsan megtalálta. Ahogy behajolt a kocsiba a bunda felcsúszott a derekán, azonnal érezte, hogy alulról ömlik be a hideg a hátába.

    Amennyire tudta összehúzta a bundát, a sálat a nyakára terítette, így vette fel a mellényt. Azon gondolkodott minek örülne jobban. Ha senki nem jönne erre, vagy minél előbb jöjjön valaki, aki segít.

    A háromszöget kihúzta a zöld műanyag tokból.

    Ahogy meg akarta hajlítani a keze már alig mozgott a hidegtől.

    Ekkor eszébe jutott a piros bőrkesztyű a táskában. Gyorsan megkereste és felhúzta. A háromszöget kb. 20 lépésre állította fel a kocsi mögött. Nem is tudta miért, de míg gyalogolt az jutott eszébe, ha most valaki beugrana az autóba és elhajtana vele akkor ő itt állna a hidegben minden nélkül. Persze ki vinné el a kocsit mikor nincs itt senki, - gondolta, - főleg, hogy a kerék is defektes.

    Ezért gyorsan elhessegette a zavaró gondolatot.

    Nagyon fázott.

    Felnyitotta a csomagtartó alján fekvő lapot, ami alatt ott lapult a pótkerék és szerencsére az emelő is. Kivette őket, majd eszébe jutott, hogy a kerékőr nélkül nem lehet levenni a kerekeket.

    Szerencsére gyorsan megtalálta, a kerékkulcs mellett.  Örült, hogy műszaki iskolába járt és nem álltak távol tőle a műszaki dolgok.

    Kivette a kulcsokat, a hidraulikus emelőt, remélte, hogy valóban nem lesz nehéz használni. Közben szeme egészen megszokta a fényviszonyokat, hálás volt az öreg téli holdnak az éjszakai fényességért, bár jól tudta, hogy a hideg nem csak a tiszta égboltnak, de a teliholdnak is köszönhető.

     

    ------folytatása következik------

  • Zita és a téli telehold 8.rész

    ....Zitának beugrott egy régi emlék, amikor még 6.osztályba járt.
     
    1982. Dunántúl, Kiserdő.
     
    A helyi Úttörőcsapat- aki Bányai Júliáról kapta a nevét - téli akadályversenyt szervezett az apró falu melletti erdőben.
     
    Persze gyerekkorában gőze nem volt arról, ki is volt valójában Bányai Júlia, csak annyit tudott, hogy bátorságáról volt híres.
     
    Már felnőtt korában nézett utána részletesen, amikor a padláson megtalált egy 1982-ből származó őrsi naplót.
     
    Mint kiderült, Bányai Júlia, az 1848-49-es szabadságharc századosa férfiruhába öltözve, férfinak adta ki magát, úgy iratkozott fel a hadseregbe.
    Erről persze a gyerekek nem tudtak semmit, és Zita felnőtt fejjel sem értette igazán, hogy, bátorsága ellenére, miért egy Kairóban született és Kairóban vendéglősként meghalt, - eredetileg cirkuszi műlovarnő - nőről kapta a nevét az úttörőcsapat.
     
    Végtére is ez akkor egyáltalán nem számított.
     
    Szóval a téli akadályverseny célja az volt, hogy a gyerekek saját bőrükön érezzék a hideg erdő hangulatát és a feladatokon keresztül játékosan ismerjék meg a téli erdőt növényeit, állatait, majd már az órákon készítsenek ebből rajzokat, fogalmazást és persze raktározzák el az élményeket.
    A téli túra egyébként is csak javukra szolgált a gyerekeknek.
     
    A reggel ebben az időszakban mindig hideg és ködös volt. A lehűlt, hideg pára fehér vattatakaróként úszott az út mellett húzódó patak felett, melyen a bujkáló nap próbált utat törni magának.
    Szerencsére mintegy 20 cm hó is esett a túrát megelőző napokban, így a túrázók fontos felszerelése volt a szánkó, melyeken hangos vidámsággal, nevetve, felváltva húzták egymást, vagy legalábbis a csomagjaikat.
     
    Közben ment a hócsata, ezekből általában a lányok jöttek ki rosszabbul. Kergetőzés közben elestek, melyhez persze a csintalanabb fiúk hozzá is segítették őket.
     
    A tanárok több megállóhelyet alakítottak ki az útvonalon, ahol más és más feladatot kellett a gyerekeknek megoldani.
    Egyik helyszínen hóembert kellett építeni időre, másik helyszínen eldugott ládát kellett keresni, melyben az erdei tájékozódáshoz szükséges felszerelések voltak elhelyezve.
     
    Nagyon nagy sikere volt a nyomkeresésnek, mely során az erdő állatainak lábnyomát kellett felismerni a friss hóban, illetve a téli erdő növényeit a hó alatt felfedezni, majd kis növényhatározó segítségével behatárolni.
     
    Ezek voltak igazán a szép idők! – Zita nagy szeretettel gondolt vissza erre az időszakra.
     
    Az állomásvezetők azokból a gyerekekből kerülhettek ki, akik valamilyen szempontból kiemelkedők voltak társaik között. Így esett a választás a 6. a. osztályból a mindig mindenben örömmel résztvevő Tamási Zitára és a kitűnő tanuló, emellett megszállott focista, Földes Zalánra.
    Amikor az osztályfőnök kimondta a két nevet az osztály azonnal kántálni kezdte:
     
    Már megint a Zituka! – mondták a lányok.
    Na persze, megint a focikirály! - kiabálták a fiúk.
     
    Aztán jött még az is, hogy: „Két szerelmes pár, mindig együtt jár!” – kiabálták gúnyosan, és a szünetben már meg is jelent a táblán egy szívecskében
     
    TZ + FZ.
     
    Gúnyolódjatok csak! – gondolta Zita. Utálta ezt, de mivel belül úszott a boldogságban, titokban nevetett rajtuk. Halálosan szerelmes volt Zalánba, persze tudta, hogy ezt soha, de soha nem mondhatja el neki.
     
     
     
    -----folytatása következik ------