Az akadályverseny reggelén egy pótkocsis traktor jelent meg az iskola előtt.
A pótkocsi aljára szalmát terítettek, ebbe pakolták be a szükséges eszközöket, felszereléseket, és ebben utaztak az állomásvezetők is a megfelelő helyszínekre.
Mindannyian, akik felülhettek a kocsira nagyon boldogok voltak, kitüntetettnek érezték magukat.
Amikor megindult velük a kocsi, vidáman integettek az udvaron hátrahagyott osztálytársaknak!
Zita felszegett fejjel, büszkén, fülig érő mosollyal kiabálta: Hajrá Mókus Őrs! Előre!
Az erdőbe vezető földúton, a korábban kialakult hideg időjárás miatt keményre fagyott mély keréknyomok között nagyokat zökkent a pótkocsi, a gyerekek pedig borultak összevissza a szalmában.
Az erdőbe vezető út teljesen fehér volt a korábbi havazástól.
A néha enyhén lengedező szél megmozgatta a faágakat, ahonnan ilyenkor nagy kupac hó esett a gyerekek fejére.
Ez olyannyira tetszett nekik, hogy a vagányabb fiúcskák próbálták elkapni a lelógó ágakat, hadd essen minél több a fejükre.
Aztán észrevették a kocsi oldalára állított cirokseprűt, ezzel aztán ahol érték ott ütögették az ágakat, a hó pedig hatalmas kupacokban landolt hol a szalmában, hol pedig a gyerekek fején.
Zita a sarokban ült, ahol próbálta kitámasztani magát, s kesztyűs kezével szorította a pótkocsi hideg oldalát, és csak kacagott, kacagott teljesen elfeledkezve térről és időről.
A traktorról – ahogy haladt az erdőben – folyamatosan szálltak le az állomásvezető gyerekek az egyes állomásoknál.
Minden megállóhoz került forró tea, melyeket fémfazékban helyeztek el az ideiglenesen felállított asztalokon. Ugyan a tea így hamar kihűlt, de még ez sem számított.
Egyik állomásra kolbászzsíros kenyerek is kerültek finom, omlós fehér kenyéren, amit az 5.b osztályos Ricsike nagymamája intézett, segítséget kérve az elkészítésben a helyi öregek klubjában.
Mondani sem kell, nagy volt a siker, a mindig éhes gyerekek pillanatok alatt felfalták még az otthonról hozott szendvics elfogyasztását követően is.
Az otthonról hozott szendvicseket persze rendre elcserélték, mert hát a másé mindig sokkal finomabb volt!
Az utolsó előtti állomást követően Zita és Zalán ketten maradtak a kocsin.
Ekkor a nevetés alább hagyott, csak ültek és ültek szótlanul egymás mellett.
Zita élvezte a téli erdő csodálatos szépségét, és meglepődött, hogy a kopasz ágak között milyen messzire el lehet látni az erdőben.
Az egyre magasabbra kerülő nap sugarai itt-ott vékonyan hasítottak be a fák közé, mely csodálatos és rejtelmes fénybe öltöztette a hóval fedett aljnövényzetet és csillant meg az ágakon nyugvó hókristályokon.
Zita fürdött a látványban, majd arcát az enyhe, de hideg szél felé fordította. Becsukta a szemét, élvezte napsütéses hideg szellő érintését, és úgy érezte, hogy ebben a pillanatban nem cserélne senkivel ezen a világon.
-----folytatása következik --