Zita arra gondolt, milyen szürrealisztikus látványt nyújthat magas sarkú csizmában, fekete bundában épp egy hidraulikus emelővel bajlódva az elhagyatott téli út közepén.

A keréken nem volt dísztárcsa, azzal nem kellett küzdenie. A keresztkulcsot rárakta a csavarokra, és elkezdte kicsavarni őket, ahogy tanulta, óramutató járásával ellentétesen.

Négy csavar könnyen reagált, az egyik azonban nagyon szorosan feszült a keréken.  Többször nekifeküdt, mire végre sikerült meglazítani.

Bizonytalan volt abban, hogy hova kell támasztania az emelőt. Levette a kesztyűt és az autó hideg alján végig húzta a tenyerét, megkereste a rossz kerékhez legközelebb eső emelőrést. Azonnal megtalálta. Ekkor úgy érezte, hogy a bal keze ujjai leszakadnak a hidegtől. Gyorsan visszavette a kesztyűt és még egyszer megbizonyosodott róla, hogy jó helyen rakta a kocsi alá.

Aggodalma, hogy az emelő besüpped a hóban alaptalan volt, a talaj már annyira megfagyott, hogy jól be tudta támasztani.

Zita elkezdte nyomni az emelőt, a kocsi szépen elemelkedett a talajtól. Még az is eszébe jutott, hogy a felszerelendő kerék, fel van fújva, ezért a kocsit néhány centiméterrel magasabbra emelje. Kicsavarta teljesen a csavarokat. Tulajdonképpen szerencséje volt, hogy két napja cseréltek kereket, így egyik csavar sem volt berozsdásodva.  

Levette a rossz kereket, a pótkereket felrakta a tengelyre.

Be akarta hajtani a csavarokat, de a keze már nem engedelmeskedett.

Nem tudott már kesztyűben dolgozni.

Annyira rázta a hideg, hogy a csavarokat többször elejtette, mígnem egyáltalán fel tudta helyezni őket.

A lába ujjait már nem érezte.

Próbálta mozgatni őket, de nem sikerült. A combjai hidegek voltak, úgy érezte, mintha a hátán nem is lett volna ruha. Úgy tűnt, hogy fülei hamarosan le fognak törni, szája teljesen kirepedt. Folyamatosan szipogott, már nem csak a hidegtől. Sírt.

Ekkor eszébe jutott mikor fázott ennyire. Beugrott egy régi emlék, amikor még 6.osztályba járt.

 3. rész:   1982. Dunántúl    ........folyt.köv......