A traktor megállt az utolsó állomásnál, ahol Misi bácsi, a sofőr segített lepakolni a teát, és a szénával, kukoricával, répával, almával, kenyérrel megpakolt fonott kosarat.
No, gyerekek Ti is megérkeztetek, ugrás lefelé! - mondta Misi bácsi.
Zalán egy pillanat alatt leugrott a kocsiról, Zitát pedig Misi bácsi emelte le, hatalmasat röpítve rajta felfelé, majd letette a hóba és nevetve csípett bele Zita pirospozsgás arcába.
Zita ismét hatalmasat nevetett, és válaszul belemarkolt a hóba, és egy mozdulattal megdobta egy hógolyóval Misi bácsit, majd elkezdett szaladni, minél távolabb legyen a kocsitól, mert tudta, hogy Misi bácsi azonnal visszavág.
Ezennel egy hatalmas hócsata vette kezdetét, melyben Zita és Zalán összefogva, közösen támadtak az Öreg felé.
Fogják meg! Kis gazemberek! Azt hiszitek ketten vagytok akkor már Ti fogtok nyerni?! No neeem!- kiabálva dobálta Misi bácsi hol egyiket, hol a másikat!
A gyerekek pedig cikáztak a hóban, és a könnyük hullott a nevetéstől.
- No, elég legyen gyerekek!
Gyorsan rendezzük el az asztalt, a holmikat, mert hamarosan érkezik az első csapat, Ti meg nem lesztek felkészülve! – dohogta Misi bácsi.
Az asztalt felállították, rátették a teát, az írószerszámokat, illetve a pecsétet melyen az utolsó állomást jelző mókus volt látható.
A csapatok naplójában ezzel jelezték a megjelenést az állomáson és a feladatok elvégzésének eredményét.
Szevasztok, én indulok – köszönt el Misi bácsi. Majd visszajövök a holmikért, ha vége a versenynek, de itt már nem találkozunk, Ti az utolsó csapattal indultok vissza a suliba.
Ügyesek legyetek! – intett még vissza Misibá, és lassan eldöcögött a piros Belorusszal.
A két kisgyerek pedig mosolygó arccal integetett és boldogan kiabált: Viszlát Misibááááá!!!
Most, hogy ketten maradtak és a kocsi már messzire került tőlük, hirtelen minden elcsendesedett. Körülnéztek és akkor vették észre, hogy milyen csodálatos helyen vannak.
A kis tisztást, melynek a közepén egy szarvasetető állt, egyik oldalon egy félig befagyott, halkan csordogáló patak, másik oldalon pedig csipkebokor sáv szegélyezte.
A bokroknak egy részét teljesen belepte a hó, az itt- ott kibukkanó ágakon még megmaradt termést jócskán megcsípte a dér.
Az erdő szélén álló nyírfa ágán egy kis csuszka énekelt, jellegzetes ismétlő hangján – dvip, dvip – és illegetve mutogatta szürkéskék tollazatát.
A szemétől a szárnyáig húzódó hosszú fekete csík pedig úgy fénylett, mintha festékkel húzták volna oda.
A szarvasetető mint egy alacsony ágy, terült el a tisztás közepén.
Fölé egy fából készült piros cseréppel ellátott tetőt húztak, megvédve a táplálékot a csapadék elől.
Az etetőben búza és néhány kukoricacső volt elhelyezve, illetve az éhes állatok által hátrahagyott torzsa, mely száraz kóróként feküdt itt-ott az etető környezetében.
A tisztás nagy részén a vastag hó érintetlenül terült el, kivéve az erdő felől vezető sávot, ahol állatok lábnyomát lehetett felfedezni.
Zita szomorúan nézte, ahol az imént összeszaladgálták a friss havat, szinte sajnálta, hogy kárt tettek ebben a tökéletes harmóniában.
A bambulásból Zalán zökkentette ki, amikor előkapta focilabdáját és dekázni kezdett.
---folytatása következik -