Pillanatok alatt bent voltam az MRI gépben.

Fülemre takarást kaptam a zaj miatt, arcomra, mint páncélsisak egy műanyag álarcot, markomba jelzőberendezést, ha esetleg rosszul lennék.

Örültem, hogy ilyen aprónak születtem, mégis szorított minden.

 

Ahogy a gép mélyébe csúsztam már el is kezdtem:

-        Mély levegő beszív…levegő kifúj. Ütemesen, ahogy tanultam. Közben először lábfejem, lábszáraim, majd kezem, karjaim nehezedtek el. Testem, mint mozdulatlan szobor feküdt a szűk résben, amikor a gép kattogni kezdett.

Gyorsan elővettem agyamból a fényképet. Apúlia tengerpartján voltam. Hallottam a tenger hullámainak zúgó hangját, éreztem a nyugalmat, ami ehhez a helyszínhez kapcsolt. A szomszéd bárból sült tengeri hal illata terjengett, a széllel együtt néha egy - egy portugál zene dallam foszlányát is hallani véltem. Egyedül voltam a parton, de biztonságban éreztem magam. Nem tudtam itt maradni sokáig…. a gép ütemet és hangot váltott.

-          Damm, damm, damm, damm…..hangoskodott, mint egy aszfalttörő gép munka közben….és vonta el a figyelmem.

Gimnazista voltam, tavasz volt már. Tanárnőm, a nyitott ablak előtt állt hosszú szoknyában, hosszú göndör haját gyenge szél mozgatta, épp Ady Endre Elbocsátó szép üzenet-ét olvasta, mikor megszólalt a gép az utcán. Bezárta az ablakot.  Az nagyot zörrent és csikordult a kilincs, ahogy nagy lendülettel elfordította, ne kelljen megszakítani a versolvasást.

 Beugrott az utolsó két sor….

        „Általam vagy mert meg én láttalak,

       S rég nem vagy, mert már régen nem látlak”

 

 -   Krrrr, Krrr, krrrrrr- váltott a gép hirtelen és kizökkentett.

Már gyermekkoromban, házunk udvarában voltam a daráló, épp kifogyóban zörgött a kamrában. Apám telerakta kukoricával, de már majdnem üresben járt.  Láttam a kukoricadarától feszülő zsákot. Éreztem a vizes dara szagát, ahogy a sárgából épp fehérbe hajló tollazatú kiskacsáknak kevertük össze azt frissen szedett, összevágott csalánnal. Ahogy szaladtam az udvaron combközépig érő sárga nyári ruhámban hirtelen elugrott a kép…….

 -   Brrr, brrr, brrrr…egy Simson motor hangja ez. Az ablakhoz rohantam gyermekkori fiú barátaimat látni. Irigykedtem, - de jó a fiúknak, - ők                     motorozhatnak

-    Zötty, zötty, zötty, - már serceg a betonkeverő, és kőművesekkel veszekszem a félig kész ház udvarán,

-    Bíp, bíp, bíp…hallom az egyenletes szívhangot, egy kórházi ágyon vagyok…

-    Nyííííí, nyíííííííí…… szól a hegedűk hangja, már hangolnak a zenészek, én szép ruhában a bécsi Musikvereinben szórakozom….

-    Tak, tak , tak , tak, tak, tak,  - jönnek a legélesebb hangok……..villogó fényeket  láttok, ahogy a disco zene ritmusára a stroboszkóp elvakítja a szememet……óh, ehhez már öreg vagyok – gondoltam -  …....ez nem jó érzés most  ……. lábaim, karjaim nehezek …..

-    Tak…tak…..tak …..fények……ne merülj bele – figyelmeztetett saját gondolatom. -  Jaj, megőrít ez a zaj………

 

Végül sikerült újra a tengerpartra vinnem magam. A zaj már csak távolról hallatszott, mint ahogy a Balaton túlpartjáról is hallik Siófok éjszakai élete.

Újra tengerpart, meleg, nyugalom, észrevétlenül szorítottam csukva a szemem, ne süssön bele a nap, mintha lebegtem volna a tenger hullámain,………

 

-    Kész is vagyunk – hallottam az asszisztens hangját. Kinyitottam a szemem, már a gépen kívül voltam.

-    Nyugodtan felkelhet, - mondja- de én mozdulni sem bírtam. Karjaim, lábaim ólom nehezek voltak, mintha a testem a parton maradt volna.

-    Nem bírok mozdulni, rettenetesen elfáradtam - suttogtam.

-    Elfáradt? Olyan mozdulatlanul feküdt, mint egy kőszobor. Azt hittem pihent. – válaszolta a nővér, ösztönösen kicsit halkabbra véve a hangját.

-    A testem igen - mondtam – de a fejemben több órás mozifilmet láttam. Tényleg, mennyit voltam odabent? – kérdeztem.

-    53 percet hölgyem. – mondta mosolyogva az asszisztens. – ez egy 53 perces mozi volt.

-     Épp 53 perc? – nevettem el magam, miközben levánszorogtam az ágyról – épp 53 év képkockái voltak ebben a filmben.  

 

-        vége-