Pillanatok alatt bent voltam az MRI gépben.
Fülemre takarást kaptam a zaj miatt, arcomra, mint páncélsisak egy műanyag álarcot, markomba jelzőberendezést, ha esetleg rosszul lennék.
Örültem, hogy ilyen aprónak születtem, mégis szorított minden.
Ahogy a gép mélyébe csúsztam már el is kezdtem:
- Mély levegő beszív…levegő kifúj. Ütemesen, ahogy tanultam. Közben először lábfejem, lábszáraim, majd kezem, karjaim nehezedtek el. Testem, mint mozdulatlan szobor feküdt a szűk résben, amikor a gép kattogni kezdett.
Gyorsan elővettem agyamból a fényképet. Apúlia tengerpartján voltam. Hallottam a tenger hullámainak zúgó hangját, éreztem a nyugalmat, ami ehhez a helyszínhez kapcsolt. A szomszéd bárból sült tengeri hal illata terjengett, a széllel együtt néha egy - egy portugál zene dallam foszlányát is hallani véltem. Egyedül voltam a parton, de biztonságban éreztem magam. Nem tudtam itt maradni sokáig…. a gép ütemet és hangot váltott.
- Damm, damm, damm, damm…..hangoskodott, mint egy aszfalttörő gép munka közben….és vonta el a figyelmem.
Gimnazista voltam, tavasz volt már. Tanárnőm, a nyitott ablak előtt állt hosszú szoknyában, hosszú göndör haját gyenge szél mozgatta, épp Ady Endre Elbocsátó szép üzenet-ét olvasta, mikor megszólalt a gép az utcán. Bezárta az ablakot. Az nagyot zörrent és csikordult a kilincs, ahogy nagy lendülettel elfordította, ne kelljen megszakítani a versolvasást.
Beugrott az utolsó két sor….
„Általam vagy mert meg én láttalak,
S rég nem vagy, mert már régen nem látlak”
- Krrrr, Krrr, krrrrrr- váltott a gép hirtelen és kizökkentett.
Már gyermekkoromban, házunk udvarában voltam a daráló, épp kifogyóban zörgött a kamrában. Apám telerakta kukoricával, de már majdnem üresben járt. Láttam a kukoricadarától feszülő zsákot. Éreztem a vizes dara szagát, ahogy a sárgából épp fehérbe hajló tollazatú kiskacsáknak kevertük össze azt frissen szedett, összevágott csalánnal. Ahogy szaladtam az udvaron combközépig érő sárga nyári ruhámban hirtelen elugrott a kép…….
- Brrr, brrr, brrrr…egy Simson motor hangja ez. Az ablakhoz rohantam gyermekkori fiú barátaimat látni. Irigykedtem, - de jó a fiúknak, - ők motorozhatnak
- Zötty, zötty, zötty, - már serceg a betonkeverő, és kőművesekkel veszekszem a félig kész ház udvarán,
- Bíp, bíp, bíp…hallom az egyenletes szívhangot, egy kórházi ágyon vagyok…
- Nyííííí, nyíííííííí…… szól a hegedűk hangja, már hangolnak a zenészek, én szép ruhában a bécsi Musikvereinben szórakozom….
- Tak, tak , tak , tak, tak, tak, - jönnek a legélesebb hangok……..villogó fényeket láttok, ahogy a disco zene ritmusára a stroboszkóp elvakítja a szememet……óh, ehhez már öreg vagyok – gondoltam - …....ez nem jó érzés most ……. lábaim, karjaim nehezek …..
- Tak…tak…..tak …..fények……ne merülj bele – figyelmeztetett saját gondolatom. - Jaj, megőrít ez a zaj………
Végül sikerült újra a tengerpartra vinnem magam. A zaj már csak távolról hallatszott, mint ahogy a Balaton túlpartjáról is hallik Siófok éjszakai élete.
Újra tengerpart, meleg, nyugalom, észrevétlenül szorítottam csukva a szemem, ne süssön bele a nap, mintha lebegtem volna a tenger hullámain,………
- Kész is vagyunk – hallottam az asszisztens hangját. Kinyitottam a szemem, már a gépen kívül voltam.
- Nyugodtan felkelhet, - mondja- de én mozdulni sem bírtam. Karjaim, lábaim ólom nehezek voltak, mintha a testem a parton maradt volna.
- Nem bírok mozdulni, rettenetesen elfáradtam - suttogtam.
- Elfáradt? Olyan mozdulatlanul feküdt, mint egy kőszobor. Azt hittem pihent. – válaszolta a nővér, ösztönösen kicsit halkabbra véve a hangját.
- A testem igen - mondtam – de a fejemben több órás mozifilmet láttam. Tényleg, mennyit voltam odabent? – kérdeztem.
- 53 percet hölgyem. – mondta mosolyogva az asszisztens. – ez egy 53 perces mozi volt.
- Épp 53 perc? – nevettem el magam, miközben levánszorogtam az ágyról – épp 53 év képkockái voltak ebben a filmben.
- vége-