Lehajtott fejjel sétált az utcán, kicsit görnyedve haladt, hogy az esernyő megvédje a szakadó esőtől. Félcipője megfelelő volt ehhez az időhöz, de bő szoknyája úgy repült az enyhe szélben, hogy itt-ott megcsapkodta azt a langyos eső, bármennyire is húzta össze magát. Talpa alatt figyelte a kockakövek sűrű, kanyargós mintázatát.

Teljesen elmerült gondolataiban, amikor egy köztéri szobor állta el az útját.

Szerette a szobrokat.

Különösen a köztéri szobrokat. Főleg, ha közvetlenül a járdán helyezkedtek el, és beleolvadtak a mindennapi utcai életbe.

Amikor ilyennel találkozott megtorpant, körül járta azokat. Megnézte a kidolgozásukat, az arckifejezésüket, ha tehette a szemükbe nézett. Magáévá tette az hangulatot, mely belőlük áradt. Ha megérintette őket, szinte érezte az azt készítő művész kezeinek nyomát.

Elképzelte, és életre tudta kelteni a megörökített pillanatot. A múló pillanatot, melyet a szobrok mind magukban őriznek az örökkévalóságnak. A három halászó kisfiú, - mely útjába került - művészileg talán semmi különös – gondolta -, első látásra elenyésző jelentőségűnek is tűnt egyéb, monumentális művek mellett. De épp három, egyidősnek tűnő fiúcska!? Mintha mégsem véletlenül kerültek volna elé, - gondolt vissza a múltra.

Körül járta, megnézte, megérintette őket. Feltűnt, hogy a gyermekek feje az időjárástól és az emberi érintésekről megfakult. Mikor melléjük ért mosolygott, majd meglátta, hogy egyik fiú szeméből folyik a víz. Az eső miatt, persze. - tudta - De mégis! Mintha sírna! Hirtelen megtorpant, és a síró fiú mellé lépett.

Megérintette az arcát, letörölte róla a könnycseppet.

Becsukta a szemét, a gyermek arcát két kezébe fogta. Ekkor feltolultak az emlékei.

Az élmény, mikor utoljára érintette így gyermeke arcát. Először a tenyerével, majd kézfejével simította végig a bájos, gyermeki arcot. Melegség futotta át, mely mosolyra késztette. Ez az egyik anyai érzés, mely örökre zsigereibe ivódott. Újra érezte az anyaság örökké tartó boldogságát.

Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a gyermeki szoborarcokon semmi nyoma nem mutatkozik az érintéseknek, azokon nincs semmi kopás.

Hát persze, mert nem szokás!

Nem szokás megérinteni szeretett kedvesed arcát.

Csak nézni a szemébe és érinteni a szemhéját, az orcáját, végig simítani az állán, örömmel nézni, ahogy közben becsukja a szemét.

Megérinteni a ráncokat, a szemhéjat, a száj szegletét.

Érezni az imádott arcot! Szüleid, gyermeked, kedvesed arcát.

Különleges élmény!

Örökre szóló élmény!

Kihagyhatatlan élmény!

Tedd meg élmény!