A fekete Madonna

Van abban valami különleges, amikor kicsit eltérsz a megszokottól, amikor képes vagy a részletekre figyelni. Ez nem könnyű, de tanulható folyamat.

Talán sosem aktuálisabb téma ez, mint most, nyár közepén. Megtelnek a nyaraló és kirándulóhelyek, nevezetességeket látogatunk, ahol megnézzük az „előírt” látnivalókat.  Ezek fontos, kihagyhatatlan részei a városnézésnek. De emellett még rengeteg csoda rejlik egy utcán, egy templomban, egy ház falán, egy kapualjban, egy kövezeten.

Santa Maria de Montserrat.

Barcelonától alig 60 kilométerre fekvő sziklába vájt bencés kolostor. Katalónia legnépszerűbb zarándokhelye. A hegycsúcsok között, csodálatos helyszínen megépített kolostor fő nevezetessége a Fekete Madonna (Mare de Déu del Montserrat). Sokan csak emiatt látogatnak ide. A legenda szerint maga Lukács apostol faragta a fekete bőrű Szűz Máriát és ölében a koronát viselő - szintén fekete - kis Jézust ábrázoló kegyszobrot, amit Szent Péter hozott el a sziklák közé, 1000 méterrel a tengerszint fölé, Krisztus halála után fél évszázaddal.

A környezet, a templom csodálatos.

Ahogy általában teszem, most is megnéztem a templomhoz vezető szobrokkal körülvett teret,  a templom  bejáratát,  az oldalhajókat, az oltárt és a kápolnákat. Természetesen a Fekete Madonnát is megnéztem. Számomra semmi különleges, inkább kötelező élményt nyújtott. Ezt követően imádkoztam, hálát adtam, kértem, gyertyát gyújtottam, és kifele indultam a templomból. Ekkor megláttam egy üveges ajtót. Ebben a helyiségben még nem jártam – jutott eszembe – és visszamentem.  Nem tudtam kinyitni az ajtót. Finoman mozgattam, de nem nyílt. Ekkor egy férfi megérintette a vállamat, és halkan suttogta:

- Hölgyem- ott, azon a jobb oldali átjárón tud oda bemenni.

Elindultam.

E kápolna modern megoldása egyáltalán nem illeszkedett Montserrat templomához, de lenyűgöző volt. Annak maga egyszerűségében, a fizika törvényszerűségeket kihasználva készült az itt lévő Jézus szobor. Beültem a padba és néztem. Rám nézett.

Aztán játszani kezdtem.  Mozogtam a kápolnában. Balra, majd jobbra sétáltam. Utána előre, majd hátra. Jézus folyton rám nézett. Egyszerre volt egyszerű, mégis hatalmas és megnyugtató érzés. Akár vallási meggyőződéssel vagy anélkül, érezhető volt, hogy Jézus mindig lát. Veled van.

A templomban sokan voltak. Ebben a kis kápolnában csak ketten voltunk, egy számomra ismeretlen férfi térdepelt rajtam kívül a helyiségben.

Nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, figyelmet, hitet, és legfőképpen a mindent betöltő hatalmasságot éreztem a teremben.

A csodák kis dolgok, csak meg kell látni őket.  Legyen időtök erre… megtérül! A képek, pedig magukért beszélnek, nézd meg a Galériában. https://optimise.hu/galeria?monserrat

Már a helyszín elvarázsolt, amikor kiszálltam az autóból és végig néztem a keskeny, kissé elkanyarodó utcán. Kőből épült öreg házakat láttam, egyforma stílusban építve. Modernizáció nyomai szerencsére nem érték el őket, legalábbis kívülről nem tapasztaltam ennek nyomait.  Az úttesten két cica üldögélt végtelen nyugalomban.

Pereje.

Az út egyik oldalán régi templom - Spanyolországra jellemző építészetű - harangtornya magasodott. A kőházak közötti üres telken egy általam ismeretlen mediterrán fa dicsekedett csodálatos piros termésével. A nap vékony csíkokban sütött át sűrű koronáján. A kerítést, ami elválasztotta az utcától vastag borostyán fedte, mely néhol már átkapaszkodott a szomszéd kőház falára is. Csend volt. Mindössze egy spanyol geze *csicsergése hallatszott szinte szabályos időközönként.

Ekkor halk nyikorgás kíséretében felnyílt az egyik ház hatalmas fa ajtaja, mely mögött egy borospince tárult elém. Kő falai, földes padlózata, eredeti mennyezeti gerendái közt szokatlan látvány volt a modern, rozsdamentes hordók sora.  A régi épület hangulata, az enyhe dohos szag, vendéglátónk határtalan kedvessége, a hűs bor szinte nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztó szárazsága teljesen átalakította a hangulatomat. Ekkor mögöttem egy belső ajtó lassú nyikorgással résnyire nyílt, majd egy törékeny, öreg hölgy lépett elő rajta. A pince ellenkező részén álltam, így csak messziről, és csak pár percig láttam vékony, bájos sziluettjét a pince sötétjében. Felé léptem, de megfordult és visszaindult az ajtó felé. Szerettem volna megölelni őt, bár messze volt tőlem, és így idegenül talán nem is mertem volna megtenni. Belém ivódott a kép, ahogy állt az ajtó előtt. Később, amikor ez eszembe jutott, mindig éreztem valami apró, de mégis mély nyomot hagyó hiányt.

Ezzel az érzéssel léptem be a szemközti templomba, melyhez foghatót talán még sohasem láttam. A templom kis méretei, kora, egyszerűsége és eredetisége lenyűgöző volt. Az érték, ami kézzel fogható közelségben tárult elém tán nem is volt felfogható számomra. A többszáz éves oltár, a keresztelőkehely, a harangtoronyba vezető rozoga kő lépcsősor, a harangok látványa a régmúltat idézte. A templom udvarában található kicsi temető kő keresztjein található apró szobrok önmagukban is remekművek voltak.  Jézus fehér arcképmása szinte élettel megtelve sugallta a békét az itt nyugvó testeknek és lelkeknek. Igazi különlegesség volt számomra ez a látogatás.

Pár hónap múlva az élet kegyes volt hozzám, és újra eljutottam erre a helyre. Akkor még nem gondoltam, hogy további meglepetéseket is tartogat számomra. Hideg, februári este lévén, drága vendéglátónk a már ismert borospince fölötti lakás melegébe invitált. A szobába lépve egy mesebeli világ tárult elém.

Azonnal melegség csapta meg az arcomat, és égő fa illatát éreztem az orromban. A kandallóban, - melynek vaskeretes, címeres ajtaja kétoldalra nyitva állt, - erőteljes lánggal égett a tűz. A túloldalon egy sparhelt ontotta magából a meleget. Középen egy nagy étkezőasztal foglalt helyet, szintén régi, fa székekkel. A fal mellett régi tálalószekrény, fehér tányérokat óvott patinás rendben. A kandallóval szemben egy lócát helyeztek el, mely sem túl közel, sem túl messze nem volt a melegséget árasztó tűztől.  A pad egyik szélén pedig ott ült az emlékeimben élő, törékeny, öreg hölgy szinte mozdulatlanul.

Próbáltam lassan mozogni, nem megzavarni őt. Miután körülnéztem a szobában bátorságot vettem és leültem a lóca másik szélére, szemben az öreg hölggyel. Nem ismertük egymás nyelvét, tudtam, hogy beszélgetésről szó sem lehet. Csendben figyeltem Őt. Barna-zöld apró kockás szoknyája a térde alá ért, vastag harisnyás lábain bordó mamuszt viselt. Zöld pulóvere abszolút illeszkedett a szoknyájához. Fején keskeny hajráfként feltekert   kendővel, füle mögött   kötötte el haját, másképp, mint ahogy nálunk az megszokott az idősebb vidéki asszonyok körében.

Társaságunk férfi tagjai az erkélyre vonultak, amikor is kettesben maradtam a hölggyel. Mivel beszélgetni nem tudtunk, csak ültünk csendben és bámultuk a kandallóban égő tüzet. Ő a szófa egyik, én a másik végén.  Mély, meleg csend volt érezhető. A sparheltben lobogó tűz állandósult dörmögésével keveredett a kandallóból néha nagyot pattanó tűz hangja. Az óra a falon egyenletesen - mindezt a nyugalmat nem bántóan, mégis, az idő múlására figyelmeztetően - hallatta ütéseit. Csak ültünk egymás mellett, szótlanul. Néztem közben a néni törékeny kezét, kedves maga elé merengő arcát. Azon tűnődtem, vajon milyen élet lehet a ráncok mögött. Ekkor, szinte kézzel foghatóan éreztem a hely nagymúltú, értékes nyugalmát, mely röpke pillanat alatt varázsolta értelmetlenné bennem modern világunk anyagias, vélt értékeit.   

A látogatás végén felálltam, a néni ülve maradt. Felé léptem és köszönésképpen egy pillanatra átöleltem. Ebben a pillanatban teljesedett ki a néhány hónappal korábban megkezdett, de akkor félbemaradt történet.

Hálás vagyok érte!

Már órák óta esett az eső, de a lány ügyet sem vetett rá. Csak rótta Cacabelos utcáit, hitet és reményt vesztve céltalanul. Már többedszer haladt el a templom előtt majd át a hídon, ahol megállt néhány pillanatra és könnyes szemmel haladt tovább a szűk, jellegzetesen spanyol utcán.

Hirtelen az egyik falon egy templomos lovag alakját pillantotta meg, ahogy fehér köpenyében, kivont karddal rohant vele szembe.  Azt hitte csak a képzelte játszik vele, de a lovag képe valóban ott volt egy ház falán.

- Bárcsak értenél engem – kívánta a lány – amikor a lovag hirtelen megmozdult, majd éltre kelt. Egy hatalmasat kiáltott, miután erős lódobogással megérkezett kedvenc lova is. Megfogta a ló kantárját majd megszólította a lányt.

- Parancsolj velem – mondta határozottan – és enyhén biccentett fejével tisztelete jeléül, majd galléros sisakjának pajzsát felnyitotta, és a lány szemébe nézett gyönyörű kék szemével.

- Nagyon szomorú vagyok, mert nem szeretnek. Elvesztettem az örömöt, a reményt és a hitemet. Segíts nekem újra megtalálni – kérte a lány.

A lovag nyeregbe szállt, majd kinyújtotta kezét a lány felé, és maga elé rántotta a nyeregbe.

- Repülünk – mondta, majd megsarkantyúzta a lovát. A ló patái egyenletesen kopogtak az utca kövén, ahogy ügetni kezdett. Amint kiértek a faluból a lovag vágtára bírta lovát. A lány a száguldás ellenére biztonságba érezte magát, tudta, hogy a lovag az életét is feladná érte.

Ahogy haladtak az erdei úton Pereje irányába, a lovag egyre inkább elemében érezte magát. Ez volt az Ő terepe. Itt védelmezett és harcolt, segített és óvott amikor úgy hozta a szükség. A lány száguldás közben is orrában érezte az erdő illatát és szájában az aljnövényzetet beborító gesztenyék ízét.

Trabadeloba értek, ahol a ló hirtelen megállt. A lovag leszállt a nyeregből, majd óvatosan leemelte a lányt.

- Betérünk ide – mondta határozottan, és a mellettük lévő kocsmára mutatott.

A lovag belépett az ajtón.

- Két icce bort kérek, a lovamnak meg vizet – mondta határozottan és maga elé tessékelte a lányt. Síri csend lett a helyiségben.

A lovag körülnézett és a sarki asztalhoz indult. Egy zarándok ült itt egy pohár bor mellett, lábánál egy kutya aludta délutáni álmát.

 - Téged kereslek – mondta a lovag – segítségért jöttünk.

A zarándok felemelte fejét és kék szemével a lovag szemébe nézett. Mintha megállt volna az idő, amikor meglátta saját magát a lovag szemében.-

- Miben tudok én segíteni egy lovagnak? – kérdezte kissé zavarban.

- Nem nekem kell segíteni, hanem neki - mutatott a lányra, aki hol a lovagot, hol a zarándokot nézte. - Elvesztette az örömét, a reményét és a hitét is.

Ekkor a zarándok felállt, és hosszan magához ölelte a lányt.  Jobb kezével átölelte, bal kezével pedig hátulról megfogta a fejét. A lány szíve hevesen vert.

- Adj hálát mindenért, amit ma megkaptál, és meglesz az örömöd. – súgta a fülébe. – Ha megéled a pillanatot meglesz a reményed is. És bízz, hogy kialakuljon a belső hited. – fejezte be mondandóját. Egy csókot nyomott a lány fejére, majd visszaült az asztalhoz.

- És a szeretet? Azt hol találja meg? – kérdezte a lovag.

- Azt nem tudom. Azt még én is keresem. – mormolta maga elé a zarándok.

- A szeretetet nem kell keresni - szólalt meg a lány. - A szeretet itt van a szívünkben. Ugyan a szeretet néha fáj, de mégis ki kell nyitni szívünk ajtaját, és engedni, hogy a kiáramló szeretet elnyomja a fejben lévő konokságot és sértettséget, az oly sokszor csalóka feltételezéseket. Szeretetünk megy újra és újra, teszi a dolgát míg türelmes szívünk viszonzást nem kap.   A szeretet nem kérdez, a szeretet nem sértődik meg, a szeretet csak megy oda, ahova a szíve mélyén menni akar.

A lovag és a zarándok döbbenten nézték egymást - vagy saját magukat? -  és észre sem vették, hogy a lány kisétált a helyiségből. 

 Otthonában a lány egy szép adventi koszorút készített. Az adventi várakozásban sorban meggyújtotta a hit, a remény, az öröm és a szeretet gyertyáit.  A gyertyák mellé egy apró angyalt ültetett és imában kérte, karácsonyra vigye el szeretetét messzi földre és burkolja be vele a lovag kemény, de szeretetre méltó szívét. 

Boldog karácsonyt mindenkinek!

Ma találkoztam egy spanyol nővel, nem először, de történetét csak ma ismertem meg.