Ma találkoztam egy spanyol nővel, nem először, de történetét csak ma ismertem meg.

20 évvel ezelőtt indult el az El Camino francia úton. A híres zarándokút Saint-Jean-Pied-de-Portból (Franciaország) indul és Santiago de Compostelaban ( Spanyolország ) végződik. A mintegy 800 km hosszú híres útból a nő 580 km-t gyalogolt, mígnem megérkezett O Cebreiro spanyol faluba. Annyira elvarázsolta a hely szépsége, hogy itt maradt, és soha nem tette meg a hátralévő mindössze 200 km-t a zarándokút végét jelentő Santiago de Compostelaig. Azóta itt él.

A falu tetején lévő templom, mely a Santa Maria nevet viseli 1300 méter magasan található.  Korábban mikor itt jártam, csak a bejáratig tudtam menni egy éppen zajló szentmise miatt. Ma szerencsém volt bent tölteni több időt. A templom magában egyszerű, de az oltárnál, mintha a megvilágított feszület a jobb és bal lator képét mutatná. Az itt őrzött kehelyhez –úgy tartják: a Szent Grál - pedig egy csoda fűződik, melyet több száz éve őriznek a galíciai falu lakói.

A templomban töltött idő meghatározó élmény volt számomra. Bár a képek sosem adják vissza a hely érezhető energiáit, talán elképzelhető annak felejthetetlen hatása.

A templomból kifele jövet, szokásomhoz híven megálltam a bejárat mellett elhelyezett polcnál, ahol számos ima, szentkép, könyv és kép közül lehetett válogatni. Ahogy ott nézelődtem megszólított egy hölgy, aki a templom alkalmazottja volt:

- Honnan jöttél? – kérdezte kedvesen.

- Magyarországról, Budapestről, - válaszoltam.

Arca felderült és mesélni kezdett. Néhány évvel ezelőtt Budapesten volt pár hétig, és egy budapesti főiskolán tanított spanyol nyelvet. Nagyon kellemes emlék neki kicsi országunk, én pedig büszke voltam, hogy jó élményekkel tért haza tőlünk. Azonnal kérdezett, mi a helyzet nálunk Magyarországon. Hallja a híreket, sok ukrán menekült, gyengülő forint, hatalmas energiaárak. Szegény Magyarország, szegény magyarok…..csak ne terjedjen tovább a háború. – mondta érezhető szomorúsággal a hangjában.

- Nagyon, nagyon sokat kell imádkoznunk a jövőnkért – mondta, és egy szentképet adott a kezembe, hátulján egy spanyol nyelvű imádsággal. – Ezt neked adom, imádkozz, és Isten óvja a magyarokat – búcsúzott el mosolygó, mégis elcsukló hangon.

Már amúgy is elég érzékeny állapotban voltam, ekkor elsírtam magam e más országban más kultúrában élő ember irántunk érzett érzékenysége miatt, tudva, hogy világméretű probléma van.

A templom szomszédságában kis ajándékboltba léptem, ahol apró, helyben készült ékszereket árultak. Egy apróságot vettem. Az eladó megkérdezte, honnan jöttem. Válaszomra kezembe nyomta ajándékul a Szent Jakab Út jelképévé vált kagylót és a magyar zászlót együtt mutató kitűzőt.

Ekkor teljesen meghatódtam.

Én ma egy voltam itt a sok közül, de lám így is lehet.

És igen, imádkoznunk kell a békéért. 

És persze tennünk. Mert a béke a saját környezetünkben kezdődik.

Éljünk hát békében!