Ahogy a lány beült a fogorvosi székbe, már akasztották is nyakába az eldobhatós halványzöld színű előkét.

Egy gombnyomásra dőlt hátra és szinte simult testére a professzionális, minden ízében tökéletes fogorvosi szék. A háttérben halk, kellemes zene szólt.

A doktornő fölé hajolt.

-Nyissa ki a száját, kérem - mondta kedvesen.

A lány minden izma megfeszült, már előre a karfába kapaszkodott miközben nagyra nyitotta a száját.

Azonnal eszébe jutott a gyermekkori kitörölhetetlen emlék, amikor egy iskolafogászaton a fogorvos a hátsó fogát piszkálta, és a gyötrő öklendezés miatt nem tudott kezdeni vele semmit. Az orvos üvöltött, vegye már az orrán a levegőt és ne hisztizzen. Persze ennek hatására a helyzet még rosszabb lett. Befeszült, sírt, becsukta a száját és a kezelés meghiúsult. Miközben sírva távozott a rendelőből az osztályfőnök a társai előtt szidta meg, hogy lehet így viselkedni egy orvos előtt.

Sok – sok év telt el azóta, mégis, most is minden ízében félt. Izmai megfeszültek, de próbálta az orrán venni a levegő, úgy ahogy a gyerekkori orvos mondta. Elméletben persze jól tudta, de mégsem sikerült.  Az élet egészséges fogakkal áldotta meg, mégis minden apró fogorvosi beavatkozás kész megpróbáltatás volt számára a gyötrő hányinger miatt.

- Engedje le nyugodtan a vállait. Vegyen mély, hosszú levegőket az orrán. Tudom, hogy nehéz, de próbálja meg kérem – hallotta a doktornő halk, bizalmat ébresztő hangját. Tán próbálja elképzelni, hogy nem is itt, hanem valami csodás helyen van. – mondta bájos hangján.

A lányt mintha fejbe verték volna. Hát persze! Hiszen ő már tudja ezt. Megtanulta az elmúlt hónapokban. Kiüríteni az elméjét! Teljesen ellazulni! Tán meg tudja már csinálni, de ilyen közegben, éles helyzetben sosem próbálta még.

Becsukta a szemét. Vállait leengedte, lábfejétől felfele haladva járta végig gondolatban a testét és lazította el egyes testrészeit. Mély, lassú lélegzeteket vett az orrán. Gondolatban már máshol járt.

Barcelonában, a Buddhista Monostor kertjében volt. Egy székben ült a szinte késsel vágható csendben, csak a kerti szökőkút csobogó zaja hallatszott a háttérből. Bőrén érezte a párás meleget és az alig érezhető szellő gyengéd simogatását. Csukott szemmel is magáénak tudhatta az udvaron helyet foglaló Buddha szobor belülről áradó vigyázó békéjét.   A hely energiája szétterült testében, teljesen megnyugodott.

-Nama sarva Tathagata Avalokite om Sambara Sambara Hung – hallotta a  mantrát , mintha valaki a fülébe súgta volna.

Légzése lelassult, teste elernyedt. A szájában dolgozó fúró zaja beleolvadt a szökőkút hangjába, a néha - néha felharsanó madárhangok pedig a háttérből szóló halk zene illeszkedő részévé váltak. Létrejött a valóság és képzelet tökéletes egysége, testi és lelki pihenés.

-Kész is vagyunk. Öblítsen egy nagyot! – zökkentette ki a doktornő kedves hangja.

A lány próbálta megmozdítani betonnehéznek érzett kezeit és lábait. Remegő kézzel a műanyag pohárért nyúlt, és kiöblítette a száját. Szeme előtt még a távoli szökőkutat látta, a vizet annak zöldnövénnyel bélelt vízébe köpte.

- Elárulja merre járt? Nagyon kíváncsi lennék – kérdezte a doktornő hatalmas mosollyal.

- Egy menedékhelyen. A természet, a csend és a szeretet közös otthonában – válaszolta a lány a távolba meredve.

- Hol van ez a hely? Megtudhatom? – érdeklődött tovább.

- Ott van a szívében. Csak elő kell hívnia – válaszolta a lány, és egy széles mosollyal megköszönve a beavatkozást csukta be maga mögött a rendelő ajtaját.