DE-POR-TI-VO

Ahogy cipeltem le hatalmas lila bőröndömet két emeletnyi magasból, minden lépcsőn koccant egyet a kereke, majd csúszott lefelé a következőre.

Nagyot emeltem rajta, majd nagy lendülettel sikerült a kocsi csomagtartójába raknom. Halálosan kimerült voltam, amikor a szomszéd település szállodájához érkeztem. Már nem zavart a rumli a csomagtartóban, amikor kinyitottam a hatalmas bőröndöt és próbáltam a nyári holmik között egy melegebb darabot keresni. Amit találtam kis hátizsákomba gyűrtem, és neszesszeremmel indultam a Cacabelos-i Hotelbe.

Szabad szoba iránt érdeklődtem. Azonnal kaptam egyet, ahol pár percig ültem csak, de nem bírtam tovább maradni.

Gyorsan felkaptam a kabátomat és egy közeli bárba mentem.

- Valami erőset szeretnék inni, - mondtam a pincérnek, aki nézett rám értetlenül. Nem értve az angol szót spanyolul kezdett beszélni hozzám.

- Egy gin - tonicot kérek – mondtam a fiatal lánynak- aki együtt érzően nézett rám, és jó nagy adag gint öntött a hatalmas öblös, jéggel megpakolt pohárba.

Egy magas, bárasztalhoz ültem. Nem volt ez itt furcsa, Spanyolországban teljesen mindennapos, ha valaki – akár egy nő egyedül – iszik a bárban.  Szerencsém volt. Senki nem csatlakozott hozzám, senki nem kérdezett szokatlan szomorú hangulatomról, és néha előbuggyanó könnyeimről.

Hallgattam a kellemes zenét, elfogyasztottam az italt, majd visszamentem a szállodai szobába. Gyors meleg zuhany után hanyatt feküdtem az ágyban.  Kezeimet magam mellé tettem, és tenyérrel felfelé relaxálni kezdtem. Pillanatok alatt elnyomott az álom.

Egy kisfiúról álmodtam.  Egy hosszú hajú, hatalmas szemű kisfiúról. A stadion zöld füvén szaladt, arcán mosollyal rúgta maga előtt a focilabdát.   Fehér – világoskék csíkos mezén a piros 16-os szám szerepelt. Kezein fekete, hatalmas kesztyű volt, mely majdnem könyékig ért.  Nagyot rúgott a labdába, majd rohant a kapuba, és terpeszállásban kezeit a magasba emelve ütemesen mozgott jobbra és balra. A labda repült felé amikor jobbra mozdult kezeit feje mellett kinyújtva vetődés közben ütötte vissza a labdát. A stadion közönsége őrjöngött, a fiúcska pedig mellkasát kidomborítva élvezte a sikert és a ritmusosan hangzó kántálást: De -Por-Ti-Vo! De -Por-Ti-Vo!

Felriadtam.  Kerestem a kisfiút, amikor eszméltem, hogy egyedül vagyok a szállodai szobában. Vártam a reggelt. Még sötét volt, amikor a földszinti bárba mentem. Üres volt.

- Segíthetek? - kérdezte a szállodai recepciós a bár mellett.

- Köszönöm, csak egy tejeskávét szerettem volna inni, de lehet, hogy túl korán jöttem. Hiszen még sötét van. – mondtam.

- Nem, nem hölgyem, készítek magának egyet. Tessék csak helyet foglalni – majd felkapcsolta a bárban a lámpákat, és elindította a halk zenét.

A tejeskávéhoz apró süteményt adott. Bambulva, gondolataimba merülve kortyolgattam a kávét és figyeltem a báros mozdulatait amikor egy képet vettem észre a falon.

- Micsoda? Tán káprázik a szemem?!

– Real Club Deportivo La Coruna. Pont ez a kép? Vajon miért van ez itt a falon? Mintha minden összeesküdött volna ellenem. Gyors fényképet készítettem, és fátyolos szemmel jutott eszembe az álmom és a múltban La Coruna stadion mellett elfogyasztott reggeli kellemes emléke.  

Amikor a Hotelből Barcelonába vezető, mintegy 900 km-es útra indultam, ezekről az apró véletlennek tűnő jelekről, azok jelentőségéről is gondolkoztam.

Néhány nap alatt el is felejtettem a jelenetet, amikor Barcelona Picasso múzeumban nézelődtem.

Picasso munkássága ismert volt nekem későbbi korszakában készült, számomra nehezen értelmezhető képekről, de nem volt tudomásom a korábbi rajzairól, és a valóságot egyértelműen bemutató festményeiről sem. 

Megpillantottam egy festményt.

Néztem, néztem, amikor melegség futott át rajtam. Ismerős volt ez az épület.

Elolvastam a címet: Ház La Corunában. 1892

 Hát persze! A jellegzetes Torony.

Ahogy felismertem, képzeletben újra La Coruna tetején ültem. Előttem terült el a város teljes valójában, a bárban kellemes zene szólt, a nap melegen sütött az üvegablakokon keresztül. Boldog voltam, határtalanul boldog!

Itt, a múzeum zárt terében újra éreztem, az étterem meleg, napfénytől tündöklő hangulatát, a látványtól és kellemes érzésektől eredő boldogságot. Szemem előtt láttam a stadionban szaladó kisfiút, fülemben újra hallottam a tömeg zengő hangját: DE- POR – TI – VO!

 Mert az emlékeink örökre szólnak, azt már senki nem veheti el tőlünk!