Az idős hölgy épp befejezte cseppnyi ebédjét, és máris szaladt a szokásos délutáni kávéért.

Közben sem hagyta abba mesélni valóját, hangosan kiabált vissza a konyhából, majd a szobaasztalra tette a gőzölgő feketét. Laza mozdulattal vékony cigarettát húzott elő, kettőt csettintett az öngyújtóval, de nem tudta megelőzni zenész fiát, aki előzékenyen gyújtotta meg azt. Hatalmas szippantás után megelégedett arccal a füstöt kissé felfelé fújta. Kezével sűrű, szőke hajába túrt, mely mindig felűnő és karakteres hátteret kölcsönzött sovány arcának. Majd karcsú alakja könnyedén a szekrény felé libbent, ahonnan egy vállfát kapott elő.

-Kinőttem ezt a kosztümöt, Rád talán jó lehet. Próbáld fel, szívesen neked adnám. – mondta kedvesen.

Felvettem. Mintha rám varrták volna. Arca felderült. – Használd egészséggel! A tiéd. Örülök, hogy jó helyre került – mondta, én pedig köszönetként két puszit nyomtam az arcára.

Elköszönéskor hosszan átöleltem, melyre halk, de érezhetően megkönnyebbülést adó sírással reagált. Ölelése mély, és mindig jóleső érzés volt számomra.

 A fehér kosztümöt ruháim közé akasztottam.

***

Egy meleg nyári éjszaka volt, mikor elmúlt minden hang, messze szállt az összes cigarettafüst, a könnyed lépések az örök mozdulatlanságba vesztek. A képtelen hírt követő szívszaggató éjszakát rövid délelőtti megnyugvás kísérte. Az ész és a szív szavának perlekedő párbeszéde zajlott az amúgy is nehéz terhet cipelő zenész fia mellkasában. A fájdalmas fizikai testtől való szabadulásért érzett hála, és a végleges búcsú miatt feldolgozhatatlan hiányérzet viaskodott a lelkében. Verdi monumentális darabja szólt a délelőtti csendben.

A Verdi Requiem.

Egy könyörgő fohász.

Egy zenész gyásza.

A Verdi Requiem.

A kezdődő halk fohász után a zene egyre hangosabb és hangosabb lett, a dobok és a kórus falakat megrengető ereje hangról hangra szakította fel az amúgy is mély lelki sebet. A szeretet, ragaszkodás, fájdalom, hiányérzet és ölelő érintések érzelmi kavalkádja tombolt körülöttünk és fárasztotta el kialvatlan testünket. A darab most más értelmet nyert. A műben a katarzist megnyugvás követi s – ha csak pár pillanatra is - magával húzta a zenészt is lelki békéje felé, felkészítve Őt a könnyed esti szimfonikus koncertre. Mert játszani gyászban is kell!

- Dont stop me now! ….Ne állíts meg most ! - játszotta aznap este  a Queen dalát. Menni kell tovább!  

Mert az élet megy tovább.

Verdi és Queen.

Gyász és Élvezet.  A zenész így gyászol.

 Én pedig csak nézem a fehér kosztümömet, mintha görbülne alatta a gyenge vállfa.  A ruhám nehezebb, szinte súlyos lett. Beléköltözött az összes addig kimondott hang, a messze szálló cigarettafüst, a kávéillat és a felszabadító ölelések soha el nem múló ereje.  

Nyugodj békében Csöpi néni!