A lány egyik lábáról a másikra állt, ahogy kitekintett az ablakon.
Látta a tengerpart száraz homokját, hallotta a hatalmas köveken megtörő hullámok hangját. Tekintetével elkísérte a homokban távolodó lábnyomokat, amik egy régi malomhoz vezetettek. Képzeletben újra a malomba lépett.
Legutóbb mikor ott járt ragacsos pókhálók akadtak hosszú hajába, lába alatt padló nyikorgott. Ahogy az ablakhoz lépett előtte terült el a hatalmas óceán, melyen a part felé egy aprónak tűnő hajót pillantott meg.
- Nézd, egy pici vitorlás – mondta kacagva, majd elmerengett a hajó hullámos mozgásában, és végre nem gondolt semmire. Maga mögött érezte a férfi biztonságot adó jelenlétét és a tenger felé tekintett. Haja kócosan repült a tengeri szélben, arcán érezte az őszi nap évszakhoz képest még mindig erős sugarait.
A férfi – aki mozdulatlanul állt a padlón, és lélegzetét is visszatartva figyelte a lány bájos sportos lábát, szoknyájának rezdülését, - elmosolyodott.
- Pici? Ez egy hatalmas yacht! – gondolta – de nem szólalt meg.
Nyugalom volt, végtelen nyugalom.
A lány hirtelen hátralépett, és maga mögé nyújtotta a kezét. Mivel nem érzett semmit, tovább hátrált, de nem érte el a férfit. Hirtelen bizonytalan lett, még tán meg is szédült egy pillanatra. Gyorsan hátranézett, de a férfi nem volt sehol.
Ahogy szomorúan visszafordult, az ablakon kinézve már csak emeletes házakat látott, amint a nagyvárosi ablakok üvegén megtört a napfény, és visszaverte azt elgondolkodó arcába. Az ócska, félig leomlott gyárkémény téglafala, a bedeszkázott bejárai ajtó idézte elő emlékeiben a korábban megélt felejthetetlen élményt, mellyel együtt vonult vissza irodai magányába.
Mindeközben a férfi valóban a malom ócska padlóján állt és merengett a tenger irányába. Egyedül volt. Csak bámulta a tengert.
Nyugalom volt, végtelen nyugalom.
Cigarettára gyújtott, és mélázott mígnem egy hajót pillantott meg a hullámok között.
- Egy pici vitorlás – mondta nevetve alig hallhatóan, csak úgy magának. Emlékezett.
Ekkor szívében megérezte a néhány pillanatig tartó megmagyarázhatatlan, mardosó érzést, mely a hiányérzet néha felbukkanó egyértelmű jele volt. Szeme sarkából újra látta a lány sportos lábát, és szoknyájának enyhe rezdülését. Szinte érezte, ahogy a lány hátra nyújtja a kezét, és megérinti karját.
- Mert vannak, akik álmodják az életet, és vannak, akik pedig élik az álmaikat – jutott eszébe és a hála érzésével nyugtatta meg mardosó szívét.
Ismét nyugalom volt. Végtelen nyugalom.