optimise
optimise
optimise

„Mindenki fél a haláltól, de senki nem tudja hogyan kell élni.”
Tashe

 

Ádám Gabriella vagyok, és nagy szeretettel köszöntelek az oldalamon. Eddigi életemben - Hozzád hasonlóan – én is számos nehézséggel küzdöttem meg, de mindezek ellenére pozitív életszemlélettel élem napjaimat. Sokáig kerestem mi az oka annak, hogy boldog tudok lenni, míg másoknak ez nem sikerül. Mígnem rájöttem, hogy életünk aprónak tűnő, mégis fontos, pillanatait realizálni tudom, és hálával közelítek minden ilyen pillanat felé.

Évek óta írok verseket, novellákat, rövid történeteket, melyekben az ilyen jellegű pillanatokat, a bennem okozott érzéseket örökítem meg, és tárolom el életem boldogság tengerében. Az elmúlt évek tapasztalatai megmutatták számomra, hogy az élet nem annyi, amit beszűkült, anyagias, stresszel és munkával teli életünk mutat, és lehet az életet megelégedetten is élni. Persze zárt ajtók és ablakok mögött nem tud beáramlani a fény az otthonokba sem, ahhoz nyitottság, kitekintés kell. Ezért hívlak, tarts velem, ha tetszik, ajánlj másoknak, fedezzük fel együtt az élet igazi, egyszerű emberek által is elérhető, boldog pillanatait!

Arc karcom
optimise

Nem-mindennapi Varázs

Már messziről hallatszott a birkák kolompolása és bégetése, ahogy nagy tömegben rohantak a friss vizet adó patakhoz. Mögöttük egy kicsi, figyelemre sem méltó kutyus csaholt, de a birkák ügyet sem vetettek rá. Szaladgált jobbra – szaladgált balra, de a birkák ész nélkül csak rohantak keresztül az úton. Végül Ő is lement a partra és próbált beférkőzni a friss vízhez, sikertelenül. A lány ekkor érkezett. Körülnézett, és hosszú barna haját megrázva pár pillanatra arcát a folyó felé fordította. Hirtelen elé tárult a látvány, ahogy a kutya szinte sírva próbált átjutni a modortalan birkatömegen. Azonnal szívébe zárta a kutyát. Gyere kutyus! -hívta. Mivel hangját elnyomta a birkák kolompolása, elindult felé és táskájából elővette a reggeliből megmaradt szendvicset. A kutyus megfordult, és a lányhoz szaladt. Szia! Hát Te ki vagy? – kérdezte az állatot, és puhán megsimogatta a kutyus hátát. Tessék, egyél! És vizet is adok Neked nyomban- Azzal elővette a kulacsát, és friss vizet öntött a poharába. A kutya azonnal inni kezdett, és csóválta a farkát. Bárcsak hazavihetnélek! Jó dolgod lenne nálam, gondoskodnék Rólad - mondta a lány. A kutyus ránézett, és mintha hirtelen elszomorodott volna hátrébb lépett néhány lépést.

Verset kérek
option
option
option
option
Galéria megtekintése
 

 

Aqui encontrarás mis experiencias, durante de mis viajes en Espana.

Spanyolországi utazásaim alatt szerzett élményeimet, ehhez kapcsolódó történeteimet találod itt spanyol nyelven.

 

Paraíso terrenal

Miraba al hombre que caminaba en el césped. Él a menudo se quedó mirando al cielo como si hubiera rezado al Sol por el calor que no era nada típico en noviembre. Admiraba sus gestos que reflejaban tranquilidad. Él estaba mirando fijamente hacia el río cercano. Se sacudió el pelo varias veces y, luego, con los movimientos de siempre, se lo recogió de estilo vikingo con la ayuda de un coletero. Se movió los hombros, hizo crujir las vértebras del cuello, guiando su energía interna por el camino adecuado a través de esos crujidos. En su mirada podía ver que su mente ya estaba en otro lugar.

...

 Me gustaba verlo así.

 Respiraba profundamente, inhalando la energía de la naturaleza para que después pudiera transmitir alguna parte de ella –en este caso– a mí. Aquella mañana, el aire estaba fresco, las nubes volaban muy perezosamente en el cielo portugués, pero no tenía frío. Estaba sentada en una silla de jardín con las rodillas abrazadas, llevando puesta una camiseta y me estaba meciendo hacia adelante y hacia atrás, mientras lo miraba.

Estaba esperando.

– 10 minutos más y hará sol –dijo. No me lo había dicho a mí, solo lo había susurrado.

No me atreví a decir nada. Me quedé allí mirando y esperando el momento cuando me diera alguna señal. Estaba dando vueltas alrededor de la camilla de masajes. Se frotó las manos con aceite de romero y acercó sus manos a su cara para poder olerlo con los ojos cerrados.

Pasaron los minutos hasta que podía sentir el calor del Sol en mi piel. Era muy agradable, las nubes habían desaparecido del cielo. La camilla estaba lista en un lugar soleado. El hombre solo caminaba, ni siquiera me miró.  Me habría gustado tocarlo. Aunque había pasado la noche con él, en este momento, no me atrevía a moverme. No quería interrumpirle en su ritual que estaba practicando delante de mis ojos.

 En este instante me miró. Su mirada, como siempre, penetró hasta las partes más profundas de mi cuerpo. Tenía la sensación de que podía ver todo mi cuerpo desde el interior. En seguida, volví a sentir esa pasión, pero me quedé quieta. Hizo un gesto cariñoso con la cabeza –Acuéstate en la camilla– dijo– de espaldas, por favor.

Me quité la camiseta, me subí a la camilla y me quedé inmóvil. Cerré los ojos y esperaba emocionadamente. Conocía el toque del hombre, pero jamás me había tocado así, de esta forma.

 En este momento, la música empezó a sonar. Un mantra que hizo temblar todo mi cuerpo. Incluso con los ojos cerrados, podía ver el río, las nubes, el césped verde, la vegetación maravillosa, la pareja de pavos reales que paseaba cerca. Como si, en el calor de noviembre, hubiera estado flotando algunos metros arriba del suelo.

 Apenas me tocó la sien. Sus movimientos circulares y el aceite de lavanda me hechizaron la mente. Era tan relajante que casi me derretía sobre la camilla.

Cuando empezó a trabajar mis piernas con movimientos largos y fuertes, mi cuerpo relajado reaccionó ante los toques aceitosos y resbaladizos de tal manera como si hubiera sido electrocutado. La palma caliente del hombre estaba cubierta de aceite y mi piel lo absorbió junto con su aroma tranquilizante. Abrí los ojos. Intenté mirarle en los ojos, pero no lo conseguí. Se había entregado completamente a los movimientos y, de acuerdo con el ritmo de la música, estaba trabajando sobre mi cuerpo. Después de calentar mis músculos, dobló mi pierna, primero, a la derecha y, luego, a la izquierda, formando una media mariposa al lado de la otra rodilla. Fue en este momento cuando se cruzaron nuestras miradas. Viendo mi cara algo dolorosa debido al músculo estirado y tenso, me sonrió. Duró solo algunos segundos, después ya se enfocaba otra vez en mi cuerpo.

 Voltéate, por favor. –me susurró a los oídos, sacándome del estado indolente. Coloqué mi cara en el hoyo de la camilla. Me sentía muy tranquila, por fin, todos mis músculos estaban relajados.

 La música me hizo sentir relajada y animada a la vez. No he podido quitarla de mi cabeza desde entonces. Si la escuchas a un volumen bajo, te tranquiliza, si la escuchas a un volumen más alto, te conmueve. Mantra.

 Por fin, llegó hasta mi espalda. Como si hubiera tenido más manos, sentía su toque aceitoso y fuerte por todas partes. Me hundía aun más en la camilla, mientras mi cuerpo relajado disfrutaba de sus movimientos resbaladizos, calientes y tranquilizantes.

 De repente, una sensación metálica de golpes me despertó y escuché el ruido rítmico de cucharas. A lo largo de mi columna vertebral, me golpeaba la espalda con mucha energía siguiendo un ritmo característico. Para cuando me volví consciente, los golpes fuertes se habían sustituido por una sensación acariciadora que casi me daba comezón en las terminaciones nerviosas. Mi cerebro quedó atrapado en una red sorprendente de golpes y caricias.

 No percibía ni el tiempo ni el espacio, mi cerebro se había vaciado, me había entregado por completo a las sensaciones físicas.

 Como si cien dedos hubieran estado acariciando la piel en mi cabeza al mismo tiempo. Una sensación entumecida recorrió a lo largo de mi columna vertebral que me hizo gemir sin querer. ¡Era un sentimiento increíble! Había pasado a formar parte de la naturaleza, mi mente se había vaciado, mis músculos se habían relajado, mi corazón se había llenado de amor, …ya no sabía dónde estaba. La música la estaba emitiendo mi cuerpo, había adquirido las vibraciones del mantra.

 Al final, sentí un beso en mi cuello. El encuentro entre el masajista y la amante en forma de un beso resulta en un sentimiento asombroso. Como si fuera un golpe de gracia.

 Estaba llorando en silencio. Las lágrimas de alegría dejaron su huella en el hormigón debajo de mí. Estaba extremadamente feliz.

 No sé cuánto tiempo me quedé acostada así, llorando y relajada. …

 ¡Buen camino! –oí la voz sonriente de mi amor, terminando el ritual.

 

esta aqui 

 

 

 

La vieja iglesia

 

 Cuando me bajé del coche y miré la calle estrecha curvada, el lugar me dejó encantada. Veía casas antiguas de piedra, construidas en el mismo estilo. Afortunadamente, la modernización no las había afectado, por lo menos, desde fuera no había señales de ello. En la carretera, se encontraban dos gatos sentados con mucha tranquilidad.

Pereje.

...

En un lado de la carretera se situaba el campanario de la antigua iglesia, construida en el estilo arquitectónico característico de España. En el terreno vacío entre las casas de piedra, un árbol mediterráneo –que nunca había visto en mi vida– mostraba orgullosamente sus frutos rojos maravillosos. Los rayos del sol atravesaban su copa en forma de haces estrechos. La valla entre  la casa y la calle estaba cubierta de una capa gruesa de hiedra, que también subía a la pared de la casa de piedra vecina. Había silencio. Solo se escuchaba el gorjeo rítmico de un zarcero bereber.

En este momento se abrió la enorme puerta de madera de una de las casas, emitiendo un chirrido bajo. Detrás de la puerta había una bodega. Los barriles inoxidables modernos tenían una pinta extraña entre las paredes de piedra, el piso de tierra y las bóvedas originales del techo. El ambiente del edificio antiguo, el olor a moho, la amabilidad de nuestro anfitrión y el vino seco fresco que casi me pegaba la lengua al paladar me hicieron cambiar de humor. En este instante, a mis espaldas, se abrió lentamente una puerta interior y una anciana frágil entró en la habitación. Yo estaba en el otro lado de la bodega, por lo que, en la oscuridad, solo pude apreciar su silueta delgada y encantadora por unos minutos desde lejos. Di unos pasos hacia ella, pero ella se dio la vuelta y se marchó hacia la puerta. Aunque estaba lejos, me entraron ganas de abrazarla, pero quizá sin conocerla no lo hubiera atrevido de todos modos. Su imagen en la puerta quedó grabada en mi mente. Más tarde, cuando me acordé de esta imagen, sentía un vacío pequeño, pero profundo.

Sintiendo eso, entré en la iglesia de enfrente. Jamás había visto algo parecido. Las pequeñas dimensiones, la edad, la simplicidad y la autenticidad de la iglesia eran fascinantes. Tal vez ni llegara a comprender los valores que estaban justo ante mis ojos. El altar de cientos de años, el cáliz, las escaleras de piedra que conducían al campanario y las campanas evocaban el pasado. En el cementerio pequeño, situado en el jardín de la iglesia, las cruces de piedra estaban decoradas con pequeñas estatuas, verdaderas obras maestras. La imagen blanca de Jesús transmitía de una manera muy real la paz a los cuerpos y almas que descansaban allí. Esta visita fue muy especial para mí.

 

En unos meses, tuve la suerte de volver a ese lugar otra vez. Entonces, no pensé que habría otras sorpresas. Como era una noche fría de febrero, nuestro anfitrión nos invitó al piso cálido, arriba de la bodega. Al entrar en la habitación, me sentía como si estuviera en un cuento de hadas.

En seguida, sentí el calor en mi cara y olí la madera quemada. La chimenea tenía dos puertas  de hierro con algún escudo. Entre las puertas abiertas, las llamas brillaban con mucha intensidad. Al otro lado de la habitación, había un horno que también daba calor. En el centro, había una gran mesa, rodeada por sillas de madera antiguas. El aparador antiguo al lado de la pared contenía platos de madera blancos bien ordenados. En frente de la chimenea había un banco que no estaba ni tan cerca ni tan lejos de la fuente de calor. En uno de los extremos del banco, estaba sentada inmóvil la anciana frágil de la que me acordaba.

Intenté moverme lentamente para no molestarle. Después de mirar alrededor en la habitación, me senté en el otro extremo del banco, enfrente de la anciana. No hablábamos el mismo idioma, por lo que estaba consciente de que no podía charlar con ella. La quedé mirando en silencio. Su falda marrón y verde de cuadros le llegaba hasta las rodillas y llevaba chanclas de color burdeos sobre las medias. Su jersey verde se veía muy bien con la falda. Su pelo estaba recogido con un pañuelo detrás de sus orejas de una manera muy distinta al peinado que utilizan las ancianas en mi país.

Los hombres del grupo salieron al balcón y me quedé sola con la anciana. Como no podíamos conversar, solo estábamos allí sentadas en silencio y estábamos mirando el fuego en la chimenea. Yo en uno de los extremos del banco y ella en el otro. Cayó un silencio profundo y caluroso. El murmullo del fuego del horno se mezclaba con el ruido de las leñas ardientes en la chimenea. El sonido rítmico del reloj en la pared no alteraba la tranquilidad del lugar, pero nos llamaba la atención al paso del tiempo. Solo estábamos allí sentadas una junto a la otra sin decir nada. Mientras tanto, miraba sus manos frágiles y su cara amable. Me puse a pensar qué tipo de vida podía esconderse detrás de esas arrugas. Entonces, podía percibir la tranquilidad grandiosa y valiosa del lugar que, de un momento al otro, logró convertir los valores materiales de nuestro mundo moderno en algo sin sentido.   

Al final de la reunión, me levanté, mientras que la anciana seguía sentada. Me acerqué a ella y, para saludarle, la abracé por un momento. En este instante, la historia, cuyo inicio se remontaba a unos meses, llegó a su fin.

¡Estoy agradecida por ello!

 

Mint a filmeken

 

Péntek délutáni csúcsforgalom közepén, épp elsőnek álltam meg autómmal az Astoria egyik piros lámpájánál.  Az út két oldalán hatalmas gyalogos tömeg várakozott a gyalogátkelőnél a mintegy 30 fokos melegben.

Azonnal észrevettem köztük egy szimpatikus párt. Egy latin külsejű, negyvenes éveiben járó férfit, és egy nem több, mint 30 éves világos bőrű lányt.

A lány akár magyar is lehetett, de mégis inkább külföldi turistának néztem őket. Megjelenésükkel azonnal magukra vonták a figyelmemet. A férfi ruházata átlagos európai volt, farmernadrág kék pólóval, fején kék baseball sapka, hátán pici hátizsák. Különlegessége a bőrének színéből, arcának borostájából, és a baseball sapka alól előbújó viking fazonú apró copfjából adódott. A lányon kék térdnadrág és kék póló, hátán kis hátizsák volt, fején különleges fejfedőt viselt, ami elölről egy sapkának, hátulról egy kendőnek tűnt, és bájos arcának rendkívül szép keretet adott.

...

Csak álltak az út szélén, láthatóan mindketten bambultak a jelzőlámpára. A lány bal kezében két pulóvert tartott, jobb kezével a férfi kezét fogta. A másodperc töredéke alatt a férfi hirtelen a lány elé fordult, testük épp, hogy összeért. A kezét nem engedte el, másik kezével nem érintette meg, csak egy hatalmas csókot adott a lány szájára. A lány bambulása közben kapott csókon úgy meglepődött, hogy keze továbbra is maga mellett nyújtva maradt, lehunyta a szemét, majd elejtette kezéből a pulóvereket. Mire a lány eszmélt, a férfi már be is fejezte a csókot, és arcán elégedett mosollyal fordult a gyalogátkelő felé.

A jelzőlámpa sípolni kezdett - szabad átkelést jelezve – a férfi azonnal megindult, a lány pedig zavartan kapta fel a pulcsikat a földről. Ekkor elhaladtak előttem.

A férfi magabiztosan, egyik kezét zsebébe téve úgy nevetett, hogy hófehér fogait is látni lehetett. A lány pedig kapkodó lábakkal, - talán pár centivel a föld felett – boldogan szaladt utána.  A köztük érezhető, lüktető energia magával ragadott, teljesen rájuk feledkeztem. Mire előkaptam a gépemet egy fényképre, sajnos a lámpaoszlop a férfit már eltakarta. 

Szeretném még látni őket – gondoltam és néztem utánuk - mikor a mögöttem lévő autó dudája visszazökkentett a valóságba.

E csodás jelenettel töltekezve hajtottam tovább, és a visszakanyarodó sávba fordultam. Miközben araszoltam úti célom irányába, mosolyogtam, hiszen a szerelmet látni és érezni az egyik legjobb dolog az életben.  

És láss csodát! Hamarosan megláttam őket újra a járdán, szemben sétálni velem. A lány már a férfi karjába karolt, fejét annak vállára helyezve szinte összeolvadva, arcukon boldogsággal haladtak el mellettem.

 

Szóval……  csak bátran Uraim! :-)

 Fénykép megnyitása

 

Madarak és fák napja

 

Késő este indultak el a házból.  A mintegy 150 méterre parkoló lakóautó az erdő szélén állt. A hold növekedőben volt, mégis a kocsi felé vezető úton sötét csend honolt. Az úton haladva a lány egy árnyat látott, melyet a zöld növényzet halk zörgése követett.

- Valami mozog a sötétben. Egy nagy állat – mondta a lány – és erősen kapaszkodott a férfi karjába.

- Dehogyis, nincs ott semmi. Bízz, és gyere, mindjárt a kocsinál vagyunk. – húzta a lányt.

...

- De ott van, hallgasd… és felénk jön….vigyázz! – rántotta el a férfit az út túloldalára - Ekkor már a férfi is megtorpant.

-  Valóban, valami jön felénk. Ne aggódj, és ne mozogj! Várj türelemmel! – mondta, - és nagyon lassú mozdulatokkal lépegetett a kocsi felé.

Ekkor a sötétben kirajzolódott egy velük szembe baktató póniló árnyas képe.

- Ez a póniló, amit délután simogattunk a közeli karámban – nevetett halkan a lány. - Azért mondhatta volna valaki, hogy ezek szabadon sétálnak éjszaka. – jegyezte meg már nyugodtabban, de a szíve hevesen dobogott. A póniló úgy ment el mellettük az úton, mintha észre sem vette volna őket.

Kissé gyorsabban szedték a lábukat, felléptek az autóba, és alaposan bezárták az ajtót. Életükben először aludtak lakókocsiban. Az évek óta várt élményt teljesen véletlenül dobta eléjük az élet. A lány sokáig nem tudott elaludni. A nap történésein gondolkozott, melyek teljesen új világot nyitottak meg számára. A közeli monostorban tett rövid látogatás alatt tapasztalt azonnali befogadás érzése és a szinte kézzelfogható belső béke fényévekre volt mindennapi életétől. 

Csend volt.

Végtelen csend.

Majd halk, egyenletes kopogással eleredt az eső. Mindig szerette az eső hangját, melyet most semmilyen külső tényező nem zavart meg. Rövid időre elszenderedett, de még sötét volt, mikor újra felébredt. Mintha valami megváltozott volna – gondolta.

Hát persze, elállt az eső. - vette észre gyorsan - és ekkor meghallotta egy madár csodálatos énekét. Egyetlen madár folyamatos, csicsergő hangját az addigi végtelen csendben.

Sokáig énekelt egyedül.

Aztán újabb és újabb madarak  kapcsolódtak az erdei énekhez, és mint egy jól felépített kórusmű, csodálatos hangokkal borították be az erdőt.

Megszűnt a csend.

Az erdő felébredt.

A lány ekkor kinyitotta a lakókocsi ajtaját, és mezítláb lépett ki a földre. A hajnali párás levegőben a fák között már átszűrődtek a reggeli nap sugarai, az eső és páracseppek pedig halk, zizegő hangot adva estek a sűrű aljnövényzetre.  

Milyen süket is lenne a világ madárdal nélkül! – gondolta – és karjait széttárva hatalmasat szippantott a friss, hajnali levegőből.

 

 

Az öreg templom

 

Már a helyszín elvarázsolt, amikor kiszálltam az autóból és végig néztem a keskeny, kissé elkanyarodó utcán. Kőből épült öreg házakat láttam, egyforma stílusban építve. Modernizáció nyomai szerencsére nem érték el őket, legalábbis kívülről nem tapasztaltam ennek nyomait.  Az úttesten két cica üldögélt végtelen nyugalomban.

Pereje.

...

Az út egyik oldalán régi templom - Spanyolországra jellemző építészetű - harangtornya magasodott. A kőházak közötti üres telken egy általam ismeretlen mediterrán fa dicsekedett csodálatos piros termésével. A nap vékony csíkokban sütött át sűrű koronáján. A kerítést, ami elválasztotta az utcától vastag borostyán fedte, mely néhol már átkapaszkodott a szomszéd kőház falára is. Csend volt. Mindössze egy spanyol geze *csicsergése hallatszott szinte szabályos időközönként.

Ekkor halk nyikorgás kíséretében felnyílt az egyik ház hatalmas fa ajtaja, mely mögött egy borospince tárult elém. Kő falai, földes padlózata, eredeti mennyezeti gerendái közt szokatlan látvány volt a modern, rozsdamentes hordók sora.  A régi épület hangulata, az enyhe dohos szag, vendéglátónk határtalan kedvessége, a hűs bor szinte nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztó szárazsága teljesen átalakította a hangulatomat. Ekkor mögöttem egy belső ajtó lassú nyikorgással résnyire nyílt, majd egy törékeny, öreg hölgy lépett elő rajta. A pince ellenkező részén álltam, így csak messziről, és csak pár percig láttam vékony, bájos sziluettjét a pince sötétjében. Felé léptem, de megfordult és visszaindult az ajtó felé. Szerettem volna megölelni őt, bár messze volt tőlem, és így idegenül talán nem is mertem volna megtenni. Belém ivódott a kép, ahogy állt az ajtó előtt. Később, amikor ez eszembe jutott, mindig éreztem valami apró, de mégis mély nyomot hagyó hiányt.

Ezzel az érzéssel léptem be a szemközti templomba, melyhez foghatót talán még sohasem láttam. A templom kis méretei, kora, egyszerűsége és eredetisége lenyűgöző volt. Az érték, ami kézzel fogható közelségben tárult elém tán nem is volt felfogható számomra. A több száz éves oltár, a keresztelőkehely, a harangtoronyba vezető rozoga kő lépcsősor, a harangok látványa a régmúltat idézte. A templom udvarában található kicsi temető kő keresztjein található apró szobrok önmagukban is remekművek voltak.  Jézus fehér arcképmása szinte élettel megtelve sugallta a békét az itt nyugvó testeknek és lelkeknek. Igazi különlegesség volt számomra ez a látogatás.

 

Pár hónap múlva az élet kegyes volt hozzám, és újra eljutottam erre a helyre. Akkor még nem gondoltam, hogy további meglepetéseket is tartogat számomra. Hideg, februári este lévén, drága vendéglátónk a már ismert borospince fölötti lakás melegébe invitált. A szobába lépve egy mesebeli világ tárult elém.

Azonnal melegség csapta meg az arcomat, és égő fa illatát éreztem az orromban. A kandallóban, - melynek vaskeretes, címeres ajtaja két oldalra nyitva állt, - erőteljes lánggal égett a tűz. A túloldalon egy sparhelt ontotta magából a meleget. Középen egy nagy étkezőasztal foglalt helyet, szintén régi, fa székekkel. A fal mellett régi tálalószekrény, fehér tányérokat óvott patinás rendben. A kandallóval szemben egy lócát helyeztek el, mely sem túl közel, sem túl messze nem volt a melegséget árasztó tűztől.  A pad egyik szélén pedig ott ült az emlékeimben élő, törékeny, öreg hölgy szinte mozdulatlanul.

Próbáltam lassan mozogni, nem megzavarni őt. Miután körülnéztem a szobában bátorságot vettem és leültem a lóca másik szélére, szemben az öreg hölggyel. Nem ismertük egymás nyelvét, tudtam, hogy beszélgetésről szó sem lehet. Csendben figyeltem Őt. Barna-zöld apró kockás szoknyája a térde alá ért, vastag harisnyás lábain bordó mamuszt viselt. Zöld pulóvere abszolút illeszkedett a szoknyájához. Fején keskeny hajráfként feltekert   kendővel, füle mögött   kötötte el haját, másképp, mint ahogy nálunk az megszokott az idősebb vidéki asszonyok körében.

Társaságunk férfi tagjai az erkélyre vonultak, amikor is kettesben maradtam a hölggyel. Mivel beszélgetni nem tudtunk, csak ültünk csendben és bámultuk a kandallóban égő tüzet. Ő a szófa egyik, én a másik végén.  Mély, meleg csend volt érezhető. A sparheltben lobogó tűz állandósult dörmögésével keveredett a kandallóból néha nagyot pattanó tűz hangja. Az óra a falon egyenletesen - mindezt a nyugalmat nem bántóan, mégis, az idő múlására figyelmeztetően - hallatta ütéseit. Csak ültünk egymás mellett, szótlanul. Néztem közben a néni törékeny kezét, kedves maga elé merengő arcát. Azon tűnődtem, vajon milyen élet lehet a ráncok mögött. Ekkor, szinte kézzel foghatóan éreztem a hely nagymúltú, értékes nyugalmát, mely röpke pillanat alatt varázsolta értelmetlenné bennem modern világunk anyagias, vélt értékeit.   

A látogatás végén felálltam, a néni ülve maradt. Felé léptem és köszönésképpen egy pillanatra átöleltem. Ebben a pillanatban teljesedett ki a néhány hónappal korábban megkezdett, de akkor félbemaradt történet.

Hálás vagyok érte!

 

A Gála párja   című vers keletkezési körülményei:

 

Helyszín egy jótékonysági bor átverés – nevezetesen Kantharos Gála - ahol a drága nedűkre történő licitálások között szimfonikus zenekar kellemes zenéket szolgáltatott. A zene és a bor találkozásával kísért rendezvényt követő állófogadáson az esten játszó zenész és a hallgatóság köreiben résztvevő hölgy találkozásából kialakuló románc a vers végkifejlete.

A bemutatkozás – melyben a zenész, mint oboista mutatkozik be – vicces helyzetet eredményez, melyben a nő átverést érez. A valóság ellenőrzése telefonon megtörténik, az est pogácsa és bor fogyasztásával folytatódik.

A nő számára a zenész megismerésével egy új zenei világ nyílik meg, mely megnyugvást és végtelen szabadságot ad. A komolyzene és a humoros zenész találkozása pedig addig nem ismert varázslatos pillanatokat hoz, melyből szerelem és kapcsolat keletkezik. A vers vége, a kellemes helyzetben való együttlét mellett már a komolyzenei művész nevével játszik – Szilárdból – Szilu- helyett Sziluett.

 

És a vers: 

A Gála párja

 

 Boldog zeneórák

vicces utóhangok

művészi, komoly nóták

mosolygó férfiarcok.

 

Komikus a helyzet.

friss, ropogós pogácsa.

A telefon végén a

zenekar fő oboása.

 

Hittem, hogy csak játék.

Viccek és jó poénok.

Összebújtunk. Élmény és

ragaszkodó álomcsókok.

 

Csodás kísérő zene,

mi mélyen megváltoztat.

Végtelen kedvessége

határtalan megnyugvást ad.

 

Természetes minden helyzet.

Végre élünk, létezünk!

A komoly, a víg, s a testi

amit együtt élvezünk.

 

Órák, napok, éjek oly

gyorsan szaladnak!

Hogyan éljek eztán, ha

társas láncok ragadnak?

 

Kiabálnám égre- földre:

Boldog lennék tán Veled!

És imádok Nálad lenni

Ó, drága Sziluett!

 

A fekete Madonna

Van abban valami különleges, amikor kicsit eltérsz a megszokottól, amikor képes vagy a részletekre figyelni. Ez nem könnyű, de tanulható folyamat.

Talán sosem aktuálisabb téma ez, mint most, nyár közepén. Megtelnek a nyaraló és kirándulóhelyek, nevezetességeket látogatunk, ahol megnézzük az „előírt” látnivalókat.  Ezek fontos, kihagyhatatlan részei a városnézésnek. De emellett még rengeteg csoda rejlik egy utcán, egy templomban, egy ház falán, egy kapualjban, egy kövezeten.

 

 Santa Maria de Montserrat.

Montserrat a Barcelonától alig 60 kilométerre fekvő sziklába vájt bencés kolostor. Katalónia legnépszerűbb zarándokhelye. A helgycsúcsok között, csodálatos helyszínen megépített kolostor fő nevezetessége a Fekete Madonna (Mare de Déu del Montserrat) . Sokan csak ezért látogatnak ide. A legenda szerint maga Lukács apostol faragta a fekete bőrű Szűz Máriát és ölében a koronát viselő - szintén fekete - kis Jézust ábrázoló kegyszobrot, amit Szent Péter hozott el a sziklák közé, 1000 méterrel a tengerszint fölé, Krisztus halála után fél évszázaddal.

A környezet, a templom, csodálatos.

Ahogy általában teszem, megnéztem a templom bejáratát, az ahhoz vezető szobrokkal körülvett teret, a kaput, majd a hajókat, az oltárt és a kápolnákat. Természetesen a Fekete Madonnát is megnéztem. Számomra semmi különleges, inkább kötelező élményt nyújtott. Ezt követően imádkoztam, kértem, hálát adtam, gyertyát gyújtottam, és indultam ki a templomból.

Ekkor jobbra néztem, és megláttam egy üveges ajtót, Ebben a helyiségben még nem jártam – jutott eszembe – és visszamentem.  Nem tudtam kinyitni az üvegajtót. Finoman mozgattam, de nem nyílt. Ekkor egy férfi megérintette a vállamat, és hallkan suttogta: - Hölgyem- ott, azon a jobb oldali kapu tud oda bemenni.

  • Köszönöm, - rebegtem – és elindultam.

A kápolna modern megoldása egyáltalán nem illeszkedett Montserrat templomához, de lenyűgöző volt. Annak maga egyszerűségében, a fizika törvényszerűségeket kihasználva készült Jézus szobra. Beültem a padba és néztem.   Rám nézett. Aztán játszani kezdtem.  Balra, majd jobbra sétáltam. Utána előre, majd hátra. Jézus folyton rám nézett.  Mozogtam a kápolnában.

Egyszerre volt egyszerű, mégis hatalmas és megnyugtató érzés. Minden vallási meggyőződéssel vagy anélkül, érezhető volt, Jézus lát, Jézus Veled van.

A templomban sokan voltak, ebben a kis kápolnában ketten voltunk, egy számomra ismeretlen férfi ücsörgött rajtam kívül a helyiségben.

Nyugalom, kiegyensúlyozottság, szeretet, megbocsájtás, figyelem, hit, és legfőképpen a szeretet volt jelen a teremben.

A csodák kis dolgok, csak meg kell látni Őket.  Legyen időtök erre… megtérül!