optimise
optimise
optimise

„Mindenki fél a haláltól, de senki nem tudja hogyan kell élni.”
Tashe

 

Ádám Gabriella vagyok, és nagy szeretettel köszöntelek az oldalamon. Eddigi életemben - Hozzád hasonlóan – én is számos nehézséggel küzdöttem meg, de mindezek ellenére pozitív életszemlélettel élem napjaimat. Sokáig kerestem mi az oka annak, hogy boldog tudok lenni, míg másoknak ez nem sikerül. Mígnem rájöttem, hogy életünk aprónak tűnő, mégis fontos, pillanatait realizálni tudom, és hálával közelítek minden ilyen pillanat felé.

Évek óta írok verseket, novellákat, rövid történeteket, melyekben az ilyen jellegű pillanatokat, a bennem okozott érzéseket örökítem meg, és tárolom el életem boldogság tengerében. Az elmúlt évek tapasztalatai megmutatták számomra, hogy az élet nem annyi, amit beszűkült, anyagias, stresszel és munkával teli életünk mutat, és lehet az életet megelégedetten is élni. Persze zárt ajtók és ablakok mögött nem tud beáramlani a fény az otthonokba sem, ahhoz nyitottság, kitekintés kell. Ezért hívlak, tarts velem, ha tetszik, ajánlj másoknak, fedezzük fel együtt az élet igazi, egyszerű emberek által is elérhető, boldog pillanatait!

Arc karcom
optimise

Nem-mindennapi Varázs

Már messziről hallatszott a birkák kolompolása és bégetése, ahogy nagy tömegben rohantak a friss vizet adó patakhoz. Mögöttük egy kicsi, figyelemre sem méltó kutyus csaholt, de a birkák ügyet sem vetettek rá. Szaladgált jobbra – szaladgált balra, de a birkák ész nélkül csak rohantak keresztül az úton. Végül Ő is lement a partra és próbált beférkőzni a friss vízhez, sikertelenül. A lány ekkor érkezett. Körülnézett, és hosszú barna haját megrázva pár pillanatra arcát a folyó felé fordította. Hirtelen elé tárult a látvány, ahogy a kutya szinte sírva próbált átjutni a modortalan birkatömegen. Azonnal szívébe zárta a kutyát. Gyere kutyus! -hívta. Mivel hangját elnyomta a birkák kolompolása, elindult felé és táskájából elővette a reggeliből megmaradt szendvicset. A kutyus megfordult, és a lányhoz szaladt. Szia! Hát Te ki vagy? – kérdezte az állatot, és puhán megsimogatta a kutyus hátát. Tessék, egyél! És vizet is adok Neked nyomban- Azzal elővette a kulacsát, és friss vizet öntött a poharába. A kutya azonnal inni kezdett, és csóválta a farkát. Bárcsak hazavihetnélek! Jó dolgod lenne nálam, gondoskodnék Rólad - mondta a lány. A kutyus ránézett, és mintha hirtelen elszomorodott volna hátrébb lépett néhány lépést.

Verset kérek
option
option
option
option
Galéria megtekintése
 
A traktor megállt az utolsó állomásnál, ahol Misi bácsi, a sofőr segített lepakolni a teát, és a szénával, kukoricával, répával, almával, kenyérrel megpakolt fonott kosarat.
 
No, gyerekek Ti is megérkeztetek, ugrás lefelé! - mondta Misi bácsi.
 
Zalán egy pillanat alatt leugrott a kocsiról, Zitát pedig Misi bácsi emelte le, hatalmasat röpítve rajta felfelé, majd letette a hóba és nevetve csípett bele Zita pirospozsgás arcába.
 
Zita ismét hatalmasat nevetett, és válaszul belemarkolt a hóba, és egy mozdulattal megdobta egy hógolyóval Misi bácsit, majd elkezdett szaladni, minél távolabb legyen a kocsitól, mert tudta, hogy Misi bácsi azonnal visszavág.
 
Ezennel egy hatalmas hócsata vette kezdetét, melyben Zita és Zalán összefogva, közösen támadtak az Öreg felé.
Fogják meg! Kis gazemberek! Azt hiszitek ketten vagytok akkor már Ti fogtok nyerni?! No neeem!- kiabálva dobálta Misi bácsi hol egyiket, hol a másikat!
 
A gyerekek pedig cikáztak a hóban, és a könnyük hullott a nevetéstől.
 
- No, elég legyen gyerekek!
 
Gyorsan rendezzük el az asztalt, a holmikat, mert hamarosan érkezik az első csapat, Ti meg nem lesztek felkészülve! – dohogta Misi bácsi.
Az asztalt felállították, rátették a teát, az írószerszámokat, illetve a pecsétet melyen az utolsó állomást jelző mókus volt látható.
 
A csapatok naplójában ezzel jelezték a megjelenést az állomáson és a feladatok elvégzésének eredményét.
 
Szevasztok, én indulok – köszönt el Misi bácsi. Majd visszajövök a holmikért, ha vége a versenynek, de itt már nem találkozunk, Ti az utolsó csapattal indultok vissza a suliba.
 
Ügyesek legyetek! – intett még vissza Misibá, és lassan eldöcögött a piros Belorusszal.
 
A két kisgyerek pedig mosolygó arccal integetett és boldogan kiabált: Viszlát Misibááááá!!!
 
Most, hogy ketten maradtak és a kocsi már messzire került tőlük, hirtelen minden elcsendesedett. Körülnéztek és akkor vették észre, hogy milyen csodálatos helyen vannak.
 
A kis tisztást, melynek a közepén egy szarvasetető állt, egyik oldalon egy félig befagyott, halkan csordogáló patak, másik oldalon pedig csipkebokor sáv szegélyezte.
 
A bokroknak egy részét teljesen belepte a hó, az itt- ott kibukkanó ágakon még megmaradt termést jócskán megcsípte a dér.
Az erdő szélén álló nyírfa ágán egy kis csuszka énekelt, jellegzetes ismétlő hangján – dvip, dvip – és illegetve mutogatta szürkéskék tollazatát.
A szemétől a szárnyáig húzódó hosszú fekete csík pedig úgy fénylett, mintha festékkel húzták volna oda.
 
A szarvasetető mint egy alacsony ágy, terült el a tisztás közepén.
 
Fölé egy fából készült piros cseréppel ellátott tetőt húztak, megvédve a táplálékot a csapadék elől.
 
Az etetőben búza és néhány kukoricacső volt elhelyezve, illetve az éhes állatok által hátrahagyott torzsa, mely száraz kóróként feküdt itt-ott az etető környezetében.
 
A tisztás nagy részén a vastag hó érintetlenül terült el, kivéve az erdő felől vezető sávot, ahol állatok lábnyomát lehetett felfedezni.
Zita szomorúan nézte, ahol az imént összeszaladgálták a friss havat, szinte sajnálta, hogy kárt tettek ebben a tökéletes harmóniában.
 
A bambulásból Zalán zökkentette ki, amikor előkapta focilabdáját és dekázni kezdett.
 
 
 
---folytatása következik -   
Az akadályverseny reggelén egy pótkocsis traktor jelent meg az iskola előtt.
 
A pótkocsi aljára szalmát terítettek, ebbe pakolták be a szükséges eszközöket, felszereléseket, és ebben utaztak az állomásvezetők is a megfelelő helyszínekre.
 
Mindannyian, akik felülhettek a kocsira nagyon boldogok voltak, kitüntetettnek érezték magukat.
 
Amikor megindult velük a kocsi, vidáman integettek az udvaron hátrahagyott osztálytársaknak!
 
Zita felszegett fejjel, büszkén, fülig érő mosollyal kiabálta: Hajrá Mókus Őrs! Előre!
Az erdőbe vezető földúton, a korábban kialakult hideg időjárás miatt keményre fagyott mély keréknyomok között nagyokat zökkent a pótkocsi, a gyerekek pedig borultak összevissza a szalmában.
 
Az erdőbe vezető út teljesen fehér volt a korábbi havazástól.
 
A néha enyhén lengedező szél megmozgatta a faágakat, ahonnan ilyenkor nagy kupac hó esett a gyerekek fejére.
Ez olyannyira tetszett nekik, hogy a vagányabb fiúcskák próbálták elkapni a lelógó ágakat, hadd essen minél több a fejükre.
 
Aztán észrevették a kocsi oldalára állított cirokseprűt, ezzel aztán ahol érték ott ütögették az ágakat, a hó pedig hatalmas kupacokban landolt hol a szalmában, hol pedig a gyerekek fején.
Zita a sarokban ült, ahol próbálta kitámasztani magát, s kesztyűs kezével szorította a pótkocsi hideg oldalát, és csak kacagott, kacagott teljesen elfeledkezve térről és időről.
 
A traktorról – ahogy haladt az erdőben – folyamatosan szálltak le az állomásvezető gyerekek az egyes állomásoknál.
Minden megállóhoz került forró tea, melyeket fémfazékban helyeztek el az ideiglenesen felállított asztalokon. Ugyan a tea így hamar kihűlt, de még ez sem számított.
 
Egyik állomásra kolbászzsíros kenyerek is kerültek finom, omlós fehér kenyéren, amit az 5.b osztályos Ricsike nagymamája intézett, segítséget kérve az elkészítésben a helyi öregek klubjában.
 
Mondani sem kell, nagy volt a siker, a mindig éhes gyerekek pillanatok alatt felfalták még az otthonról hozott szendvics elfogyasztását követően is.
Az otthonról hozott szendvicseket persze rendre elcserélték, mert hát a másé mindig sokkal finomabb volt!
 
Az utolsó előtti állomást követően Zita és Zalán ketten maradtak a kocsin.
 
Ekkor a nevetés alább hagyott, csak ültek és ültek szótlanul egymás mellett.
 
Zita élvezte a téli erdő csodálatos szépségét, és meglepődött, hogy a kopasz ágak között milyen messzire el lehet látni az erdőben.
Az egyre magasabbra kerülő nap sugarai itt-ott vékonyan hasítottak be a fák közé, mely csodálatos és rejtelmes fénybe öltöztette a hóval fedett aljnövényzetet és csillant meg az ágakon nyugvó hókristályokon.
 
Zita fürdött a látványban, majd arcát az enyhe, de hideg szél felé fordította. Becsukta a szemét, élvezte napsütéses hideg szellő érintését, és úgy érezte, hogy ebben a pillanatban nem cserélne senkivel ezen a világon.
 
-----folytatása következik --
 
 
 
....Zitának beugrott egy régi emlék, amikor még 6.osztályba járt.
 
1982. Dunántúl, Kiserdő.
 
A helyi Úttörőcsapat- aki Bányai Júliáról kapta a nevét - téli akadályversenyt szervezett az apró falu melletti erdőben.
 
Persze gyerekkorában gőze nem volt arról, ki is volt valójában Bányai Júlia, csak annyit tudott, hogy bátorságáról volt híres.
 
Már felnőtt korában nézett utána részletesen, amikor a padláson megtalált egy 1982-ből származó őrsi naplót.
 
Mint kiderült, Bányai Júlia, az 1848-49-es szabadságharc századosa férfiruhába öltözve, férfinak adta ki magát, úgy iratkozott fel a hadseregbe.
Erről persze a gyerekek nem tudtak semmit, és Zita felnőtt fejjel sem értette igazán, hogy, bátorsága ellenére, miért egy Kairóban született és Kairóban vendéglősként meghalt, - eredetileg cirkuszi műlovarnő - nőről kapta a nevét az úttörőcsapat.
 
Végtére is ez akkor egyáltalán nem számított.
 
Szóval a téli akadályverseny célja az volt, hogy a gyerekek saját bőrükön érezzék a hideg erdő hangulatát és a feladatokon keresztül játékosan ismerjék meg a téli erdőt növényeit, állatait, majd már az órákon készítsenek ebből rajzokat, fogalmazást és persze raktározzák el az élményeket.
A téli túra egyébként is csak javukra szolgált a gyerekeknek.
 
A reggel ebben az időszakban mindig hideg és ködös volt. A lehűlt, hideg pára fehér vattatakaróként úszott az út mellett húzódó patak felett, melyen a bujkáló nap próbált utat törni magának.
Szerencsére mintegy 20 cm hó is esett a túrát megelőző napokban, így a túrázók fontos felszerelése volt a szánkó, melyeken hangos vidámsággal, nevetve, felváltva húzták egymást, vagy legalábbis a csomagjaikat.
 
Közben ment a hócsata, ezekből általában a lányok jöttek ki rosszabbul. Kergetőzés közben elestek, melyhez persze a csintalanabb fiúk hozzá is segítették őket.
 
A tanárok több megállóhelyet alakítottak ki az útvonalon, ahol más és más feladatot kellett a gyerekeknek megoldani.
Egyik helyszínen hóembert kellett építeni időre, másik helyszínen eldugott ládát kellett keresni, melyben az erdei tájékozódáshoz szükséges felszerelések voltak elhelyezve.
 
Nagyon nagy sikere volt a nyomkeresésnek, mely során az erdő állatainak lábnyomát kellett felismerni a friss hóban, illetve a téli erdő növényeit a hó alatt felfedezni, majd kis növényhatározó segítségével behatárolni.
 
Ezek voltak igazán a szép idők! – Zita nagy szeretettel gondolt vissza erre az időszakra.
 
Az állomásvezetők azokból a gyerekekből kerülhettek ki, akik valamilyen szempontból kiemelkedők voltak társaik között. Így esett a választás a 6. a. osztályból a mindig mindenben örömmel résztvevő Tamási Zitára és a kitűnő tanuló, emellett megszállott focista, Földes Zalánra.
Amikor az osztályfőnök kimondta a két nevet az osztály azonnal kántálni kezdte:
 
Már megint a Zituka! – mondták a lányok.
Na persze, megint a focikirály! - kiabálták a fiúk.
 
Aztán jött még az is, hogy: „Két szerelmes pár, mindig együtt jár!” – kiabálták gúnyosan, és a szünetben már meg is jelent a táblán egy szívecskében
 
TZ + FZ.
 
Gúnyolódjatok csak! – gondolta Zita. Utálta ezt, de mivel belül úszott a boldogságban, titokban nevetett rajtuk. Halálosan szerelmes volt Zalánba, persze tudta, hogy ezt soha, de soha nem mondhatja el neki.
 
 
 
-----folytatása következik ------

Zita arra gondolt, milyen szürrealisztikus látványt nyújthat magas sarkú csizmában, fekete bundában épp egy hidraulikus emelővel bajlódva az elhagyatott téli út közepén.

A keréken nem volt dísztárcsa, azzal nem kellett küzdenie. A keresztkulcsot rárakta a csavarokra, és elkezdte kicsavarni őket, ahogy tanulta, óramutató járásával ellentétesen.

Négy csavar könnyen reagált, az egyik azonban nagyon szorosan feszült a keréken.  Többször nekifeküdt, mire végre sikerült meglazítani.

Bizonytalan volt abban, hogy hova kell támasztania az emelőt. Levette a kesztyűt és az autó hideg alján végig húzta a tenyerét, megkereste a rossz kerékhez legközelebb eső emelőrést. Azonnal megtalálta. Ekkor úgy érezte, hogy a bal keze ujjai leszakadnak a hidegtől. Gyorsan visszavette a kesztyűt és még egyszer megbizonyosodott róla, hogy jó helyen rakta a kocsi alá.

Aggodalma, hogy az emelő besüpped a hóban alaptalan volt, a talaj már annyira megfagyott, hogy jól be tudta támasztani.

Zita elkezdte nyomni az emelőt, a kocsi szépen elemelkedett a talajtól. Még az is eszébe jutott, hogy a felszerelendő kerék, fel van fújva, ezért a kocsit néhány centiméterrel magasabbra emelje. Kicsavarta teljesen a csavarokat. Tulajdonképpen szerencséje volt, hogy két napja cseréltek kereket, így egyik csavar sem volt berozsdásodva.  

Levette a rossz kereket, a pótkereket felrakta a tengelyre.

Be akarta hajtani a csavarokat, de a keze már nem engedelmeskedett.

Nem tudott már kesztyűben dolgozni.

Annyira rázta a hideg, hogy a csavarokat többször elejtette, mígnem egyáltalán fel tudta helyezni őket.

A lába ujjait már nem érezte.

Próbálta mozgatni őket, de nem sikerült. A combjai hidegek voltak, úgy érezte, mintha a hátán nem is lett volna ruha. Úgy tűnt, hogy fülei hamarosan le fognak törni, szája teljesen kirepedt. Folyamatosan szipogott, már nem csak a hidegtől. Sírt.

Ekkor eszébe jutott mikor fázott ennyire. Beugrott egy régi emlék, amikor még 6.osztályba járt.

 3. rész:   1982. Dunántúl    ........folyt.köv......