optimise
optimise
optimise

„Mindenki fél a haláltól, de senki nem tudja hogyan kell élni.”
Tashe

 

Ádám Gabriella vagyok, és nagy szeretettel köszöntelek az oldalamon. Eddigi életemben - Hozzád hasonlóan – én is számos nehézséggel küzdöttem meg, de mindezek ellenére pozitív életszemlélettel élem napjaimat. Sokáig kerestem mi az oka annak, hogy boldog tudok lenni, míg másoknak ez nem sikerül. Mígnem rájöttem, hogy életünk aprónak tűnő, mégis fontos, pillanatait realizálni tudom, és hálával közelítek minden ilyen pillanat felé.

Évek óta írok verseket, novellákat, rövid történeteket, melyekben az ilyen jellegű pillanatokat, a bennem okozott érzéseket örökítem meg, és tárolom el életem boldogság tengerében. Az elmúlt évek tapasztalatai megmutatták számomra, hogy az élet nem annyi, amit beszűkült, anyagias, stresszel és munkával teli életünk mutat, és lehet az életet megelégedetten is élni. Persze zárt ajtók és ablakok mögött nem tud beáramlani a fény az otthonokba sem, ahhoz nyitottság, kitekintés kell. Ezért hívlak, tarts velem, ha tetszik, ajánlj másoknak, fedezzük fel együtt az élet igazi, egyszerű emberek által is elérhető, boldog pillanatait!

Arc karcom
optimise

Nem-mindennapi Varázs

Már messziről hallatszott a birkák kolompolása és bégetése, ahogy nagy tömegben rohantak a friss vizet adó patakhoz. Mögöttük egy kicsi, figyelemre sem méltó kutyus csaholt, de a birkák ügyet sem vetettek rá. Szaladgált jobbra – szaladgált balra, de a birkák ész nélkül csak rohantak keresztül az úton. Végül Ő is lement a partra és próbált beférkőzni a friss vízhez, sikertelenül. A lány ekkor érkezett. Körülnézett, és hosszú barna haját megrázva pár pillanatra arcát a folyó felé fordította. Hirtelen elé tárult a látvány, ahogy a kutya szinte sírva próbált átjutni a modortalan birkatömegen. Azonnal szívébe zárta a kutyát. Gyere kutyus! -hívta. Mivel hangját elnyomta a birkák kolompolása, elindult felé és táskájából elővette a reggeliből megmaradt szendvicset. A kutyus megfordult, és a lányhoz szaladt. Szia! Hát Te ki vagy? – kérdezte az állatot, és puhán megsimogatta a kutyus hátát. Tessék, egyél! És vizet is adok Neked nyomban- Azzal elővette a kulacsát, és friss vizet öntött a poharába. A kutya azonnal inni kezdett, és csóválta a farkát. Bárcsak hazavihetnélek! Jó dolgod lenne nálam, gondoskodnék Rólad - mondta a lány. A kutyus ránézett, és mintha hirtelen elszomorodott volna hátrébb lépett néhány lépést.

Verset kérek
option
option
option
option
Galéria megtekintése
 

 

Jeles nap a szülinap.

A születés fájdalmas érkezés. Anyaként már másként látom a szülinap értelmét. Nem engem, Anyámat kell ünnepelni. A szülés fájdalmas, de Isteni történés. Nemcsak egy új test, egy új  lélek is születik. Nem magamat, Anyámat ünnepelem. Az Ő ünnepének érzem, hiszen neki köszönhetem az életemet.

 - Anya, nem tudok aludni! Rosszat álmodtam, és most félek! - kiabált kislányom, én pedig rohantam át a gyerekszobába.

Gyorsan mellé feküdtem:

-  Gyere, bújj hozzám kiskifliben – mondtam és szorítottam magamhoz.

 Mindenki számára ismerős érzés, amikor már ébren, de még csukott szemmel kutatunk álom és ébrenlét között, és próbáljuk realizálni a testünket körülvevő környezetet. A pillanat tört része ekkor végtelen hosszúnak tűnik, a valós érzések és az agyban meglévő valódi vagy álombeli képkockák összekeverednek, így játszadozva az épp ébredező testtel. 

Így voltam én is ezzel minap, amikor álmomban az utca hideg betonjára kerültem, ahogy térdre estem futás közben majd egy tucat szárny-csattogtatós vidám tündér dobált meg apró, fehér puha labdákkal. Amikor az egyik labda arcomat érte felébredtem, de még csukott szemmel próbáltam értelmezni hol is vagyok. Csípőmet annyira nyomta a kemény matrac, mintha valóban betonon feküdtem volna. Karom testem alatt zsibbadt el, mivel oldalamon fekve mindössze tíz centiméteren tapadtam az ágy karfájához. Lábaim szorosan egymáson pihentek, ezért mindkét térdcsontomban szúrást éreztem. Ki tudja mióta feküdtem ebben a pozícióban. Próbáltam mozdulni, de mintha súlyok lettek volna végtagjaimon. Ismerős volt ez az érzés, ezért nem aggódtam.

Akkor éreztem ezt, amikor lányom még kisgyerek volt és az elalvás előtti plegyka közben az Ő ágyában nyomott el az álom, egymással kifliben pihenve, apró karjaiban szorítva egy fehér plüssmackót.  Testemmel akkor is a mozdulatlan alvásra törekedtem, mégis éjszaka hol a lábfejével, hol könyökével vágott gyomorba egy - egy fordulás során.  Életem egyik legboldogabb időszaka volt ez.

Így hát most is szorítottam össze a szemem, nem mozdultam, nem akartam, hogy eltűnjön az érzés, bármennyire is fájt a testem.  Emlékeztem, hogy ilyen érzések közben hányszor figyeltem mélyen alvó bájos arcát, hallgattam egyenletes gyermeki szuszogását.

- Mindig lerúgta a takarót – mosolyodtam el – és gondolatban már be is takartam Őt, és természetesen a Macit is – lopva néhány pillanatot testének óvatos átölelésére, óvva nyugodt álmát.

Szinte fájt, hogy ki kellett nyitnom a szemem, amikor is egy kedves fehér Maci nézett velem szembe apró barna gomb szemével. A pillanat tört részéig azt hittem újra álmodom, de a Maci mögött megláttam a bájos arcot, mely az évek alatt mit sem változott. Szebb, nőiesebb, kecsesebb lett ugyan, de nekem továbbra is ugyanaz az apró gyermek.  Azóta a kislány tinédzserre nőtt, az ágy is mintha kissé összement volna, de halk szuszogása ugyanolyan megnyugtató buborékot vont álmunk köré.  

Miközben a manapság oly ritkán adódó, esti elalvás előtti tere-ferénkre gondoltam, lassan szinte sajnálva azt bontottam ki magam az áldott görcsös állapotból.

Hiszen az öröm görcse volt ez!

Óvatosan összeszedtem a takarót és lopott öleléssel takartam be gyermekem hátát és a plüssmacit átölelő csupasz karjait.

 

- vége - 

Már órák óta esett az eső, de a lány ügyet sem vetett rá. Csak rótta Cacabelos utcáit, hitet és reményt vesztve céltalanul. Már többedszer haladt el a templom előtt majd át a hídon, ahol megállt néhány pillanatra és könnyes szemmel haladt tovább a szűk, jellegzetesen spanyol utcán.

Hirtelen az egyik falon egy templomos lovag alakját pillantotta meg, ahogy fehér köpenyében, kivont karddal rohant vele szembe.  Azt hitte csak a képzelte játszik vele, de a lovag képe valóban ott volt egy ház falán.

- Bárcsak értenél engem – kívánta a lány – amikor a lovag hirtelen megmozdult, majd éltre kelt. Egy hatalmasat kiáltott, miután erős lódobogással megérkezett kedvenc lova is. Megfogta a ló kantárját majd megszólította a lányt.

- Parancsolj velem – mondta határozottan – és enyhén biccentett fejével tisztelete jeléül, majd galléros sisakjának pajzsát felnyitotta, és a lány szemébe nézett gyönyörű kék szemével.

- Nagyon szomorú vagyok, mert nem szeretnek. Elvesztettem az örömöt, a reményt és a hitemet. Segíts nekem újra megtalálni – kérte a lány.

A lovag nyeregbe szállt, majd kinyújtotta kezét a lány felé, és maga elé rántotta a nyeregbe.

- Repülünk – mondta, majd megsarkantyúzta a lovát. A ló patái egyenletesen kopogtak az utca kövén, ahogy ügetni kezdett. Amint kiértek a faluból a lovag vágtára bírta lovát. A lány a száguldás ellenére biztonságba érezte magát, tudta, hogy a lovag az életét is feladná érte.

Ahogy haladtak az erdei úton Pereje irányába, a lovag egyre inkább elemében érezte magát. Ez volt az Ő terepe. Itt védelmezett és harcolt, segített és óvott amikor úgy hozta a szükség. A lány száguldás közben is orrában érezte az erdő illatát és szájában az aljnövényzetet beborító gesztenyék ízét.

Trabadeloba értek, ahol a ló hirtelen megállt. A lovag leszállt a nyeregből, majd óvatosan leemelte a lányt.

- Betérünk ide – mondta határozottan, és a mellettük lévő kocsmára mutatott.

A lovag belépett az ajtón.

- Két icce bort kérek, a lovamnak meg vizet – mondta határozottan és maga elé tessékelte a lányt. Síri csend lett a helyiségben.

A lovag körülnézett és a sarki asztalhoz indult. Egy zarándok ült itt egy pohár bor mellett, lábánál egy kutya aludta délutáni álmát.

 - Téged kereslek – mondta a lovag – segítségért jöttünk.

A zarándok felemelte fejét és kék szemével a lovag szemébe nézett. Mintha megállt volna az idő, amikor meglátta saját magát a lovag szemében.-

- Miben tudok én segíteni egy lovagnak? – kérdezte kissé zavarban.

- Nem nekem kell segíteni, hanem neki - mutatott a lányra, aki hol a lovagot, hol a zarándokot nézte. - Elvesztette az örömét, a reményét és a hitét is.

Ekkor a zarándok felállt, és hosszan magához ölelte a lányt.  Jobb kezével átölelte, bal kezével pedig hátulról megfogta a fejét. A lány szíve hevesen vert.

- Adj hálát mindenért, amit ma megkaptál, és meglesz az örömöd. – súgta a fülébe. – Ha megéled a pillanatot meglesz a reményed is. És bízz, hogy kialakuljon a belső hited. – fejezte be mondandóját. Egy csókot nyomott a lány fejére, majd visszaült az asztalhoz.

- És a szeretet? Azt hol találja meg? – kérdezte a lovag.

- Azt nem tudom. Azt még én is keresem. – mormolta maga elé a zarándok.

- A szeretetet nem kell keresni - szólalt meg a lány. - A szeretet itt van a szívünkben. Ugyan a szeretet néha fáj, de mégis ki kell nyitni szívünk ajtaját, és engedni, hogy a kiáramló szeretet elnyomja a fejben lévő konokságot és sértettséget, az oly sokszor csalóka feltételezéseket. Szeretetünk megy újra és újra, teszi a dolgát míg türelmes szívünk viszonzást nem kap.   A szeretet nem kérdez, a szeretet nem sértődik meg, a szeretet csak megy oda, ahova a szíve mélyén menni akar.

A lovag és a zarándok döbbenten nézték egymást - vagy saját magukat? -  és észre sem vették, hogy a lány kisétált a helyiségből. 

 Otthonában a lány egy szép adventi koszorút készített. Az adventi várakozásban sorban meggyújtotta a hit, a remény, az öröm és a szeretet gyertyáit.  A gyertyák mellé egy apró angyalt ültetett és imában kérte, karácsonyra vigye el szeretetét messzi földre és burkolja be vele a lovag kemény, de szeretetre méltó szívét. 

Boldog karácsonyt mindenkinek!