optimise
optimise
optimise

„Mindenki fél a haláltól, de senki nem tudja hogyan kell élni.”
Tashe

 

Ádám Gabriella vagyok, és nagy szeretettel köszöntelek az oldalamon. Eddigi életemben - Hozzád hasonlóan – én is számos nehézséggel küzdöttem meg, de mindezek ellenére pozitív életszemlélettel élem napjaimat. Sokáig kerestem mi az oka annak, hogy boldog tudok lenni, míg másoknak ez nem sikerül. Mígnem rájöttem, hogy életünk aprónak tűnő, mégis fontos, pillanatait realizálni tudom, és hálával közelítek minden ilyen pillanat felé.

Évek óta írok verseket, novellákat, rövid történeteket, melyekben az ilyen jellegű pillanatokat, a bennem okozott érzéseket örökítem meg, és tárolom el életem boldogság tengerében. Az elmúlt évek tapasztalatai megmutatták számomra, hogy az élet nem annyi, amit beszűkült, anyagias, stresszel és munkával teli életünk mutat, és lehet az életet megelégedetten is élni. Persze zárt ajtók és ablakok mögött nem tud beáramlani a fény az otthonokba sem, ahhoz nyitottság, kitekintés kell. Ezért hívlak, tarts velem, ha tetszik, ajánlj másoknak, fedezzük fel együtt az élet igazi, egyszerű emberek által is elérhető, boldog pillanatait!

Arc karcom
optimise

Nem-mindennapi Varázs

Már messziről hallatszott a birkák kolompolása és bégetése, ahogy nagy tömegben rohantak a friss vizet adó patakhoz. Mögöttük egy kicsi, figyelemre sem méltó kutyus csaholt, de a birkák ügyet sem vetettek rá. Szaladgált jobbra – szaladgált balra, de a birkák ész nélkül csak rohantak keresztül az úton. Végül Ő is lement a partra és próbált beférkőzni a friss vízhez, sikertelenül. A lány ekkor érkezett. Körülnézett, és hosszú barna haját megrázva pár pillanatra arcát a folyó felé fordította. Hirtelen elé tárult a látvány, ahogy a kutya szinte sírva próbált átjutni a modortalan birkatömegen. Azonnal szívébe zárta a kutyát. Gyere kutyus! -hívta. Mivel hangját elnyomta a birkák kolompolása, elindult felé és táskájából elővette a reggeliből megmaradt szendvicset. A kutyus megfordult, és a lányhoz szaladt. Szia! Hát Te ki vagy? – kérdezte az állatot, és puhán megsimogatta a kutyus hátát. Tessék, egyél! És vizet is adok Neked nyomban- Azzal elővette a kulacsát, és friss vizet öntött a poharába. A kutya azonnal inni kezdett, és csóválta a farkát. Bárcsak hazavihetnélek! Jó dolgod lenne nálam, gondoskodnék Rólad - mondta a lány. A kutyus ránézett, és mintha hirtelen elszomorodott volna hátrébb lépett néhány lépést.

Verset kérek
option
option
option
option
Galéria megtekintése
 

 

Már a helyszín elvarázsolt, amikor kiszálltam az autóból és végig néztem a keskeny, kissé elkanyarodó utcán. Kőből épült öreg házakat láttam, egyforma stílusban építve. Modernizáció nyomai szerencsére nem érték el őket, legalábbis kívülről nem tapasztaltam ennek nyomait.  Az úttesten két cica üldögélt végtelen nyugalomban.

Pereje.

Az út egyik oldalán régi templom - Spanyolországra jellemző építészetű - harangtornya magasodott. A kőházak közötti üres telken egy általam ismeretlen mediterrán fa dicsekedett csodálatos piros termésével. A nap vékony csíkokban sütött át sűrű koronáján. A kerítést, ami elválasztotta az utcától vastag borostyán fedte, mely néhol már átkapaszkodott a szomszéd kőház falára is. Csend volt. Mindössze egy spanyol geze *csicsergése hallatszott szinte szabályos időközönként.

Ekkor halk nyikorgás kíséretében felnyílt az egyik ház hatalmas fa ajtaja, mely mögött egy borospince tárult elém. Kő falai, földes padlózata, eredeti mennyezeti gerendái közt szokatlan látvány volt a modern, rozsdamentes hordók sora.  A régi épület hangulata, az enyhe dohos szag, vendéglátónk határtalan kedvessége, a hűs bor szinte nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztó szárazsága teljesen átalakította a hangulatomat. Ekkor mögöttem egy belső ajtó lassú nyikorgással résnyire nyílt, majd egy törékeny, öreg hölgy lépett elő rajta. A pince ellenkező részén álltam, így csak messziről, és csak pár percig láttam vékony, bájos sziluettjét a pince sötétjében. Felé léptem, de megfordult és visszaindult az ajtó felé. Szerettem volna megölelni őt, bár messze volt tőlem, és így idegenül talán nem is mertem volna megtenni. Belém ivódott a kép, ahogy állt az ajtó előtt. Később, amikor ez eszembe jutott, mindig éreztem valami apró, de mégis mély nyomot hagyó hiányt.

Ezzel az érzéssel léptem be a szemközti templomba, melyhez foghatót talán még sohasem láttam. A templom kis méretei, kora, egyszerűsége és eredetisége lenyűgöző volt. Az érték, ami kézzel fogható közelségben tárult elém tán nem is volt felfogható számomra. A többszáz éves oltár, a keresztelőkehely, a harangtoronyba vezető rozoga kő lépcsősor, a harangok látványa a régmúltat idézte. A templom udvarában található kicsi temető kő keresztjein található apró szobrok önmagukban is remekművek voltak.  Jézus fehér arcképmása szinte élettel megtelve sugallta a békét az itt nyugvó testeknek és lelkeknek. Igazi különlegesség volt számomra ez a látogatás.

 

Pár hónap múlva az élet kegyes volt hozzám, és újra eljutottam erre a helyre. Akkor még nem gondoltam, hogy további meglepetéseket is tartogat számomra. Hideg, februári este lévén, drága vendéglátónk a már ismert borospince fölötti lakás melegébe invitált. A szobába lépve egy mesebeli világ tárult elém.

Azonnal melegség csapta meg az arcomat, és égő fa illatát éreztem az orromban. A kandallóban, - melynek vaskeretes, címeres ajtaja kétoldalra nyitva állt, - erőteljes lánggal égett a tűz. A túloldalon egy sparhelt ontotta magából a meleget. Középen egy nagy étkezőasztal foglalt helyet, szintén régi, fa székekkel. A fal mellett régi tálalószekrény, fehér tányérokat óvott patinás rendben. A kandallóval szemben egy lócát helyeztek el, mely sem túl közel, sem túl messze nem volt a melegséget árasztó tűztől.  A pad egyik szélén pedig ott ült az emlékeimben élő, törékeny, öreg hölgy szinte mozdulatlanul.

Próbáltam lassan mozogni, nem megzavarni őt. Miután körülnéztem a szobában bátorságot vettem és leültem a lóca másik szélére, szemben az öreg hölggyel. Nem ismertük egymás nyelvét, tudtam, hogy beszélgetésről szó sem lehet. Csendben figyeltem Őt. Barna-zöld apró kockás szoknyája a térde alá ért, vastag harisnyás lábain bordó mamuszt viselt. Zöld pulóvere abszolút illeszkedett a szoknyájához. Fején keskeny hajráfként feltekert   kendővel, füle mögött   kötötte el haját, másképp, mint ahogy nálunk az megszokott az idősebb vidéki asszonyok körében.

Társaságunk férfi tagjai az erkélyre vonultak, amikor is kettesben maradtam a hölggyel. Mivel beszélgetni nem tudtunk, csak ültünk csendben és bámultuk a kandallóban égő tüzet. Ő a szófa egyik, én a másik végén.  Mély, meleg csend volt érezhető. A sparheltben lobogó tűz állandósult dörmögésével keveredett a kandallóból néha nagyot pattanó tűz hangja. Az óra a falon egyenletesen - mindezt a nyugalmat nem bántóan, mégis, az idő múlására figyelmeztetően - hallatta ütéseit. Csak ültünk egymás mellett, szótlanul. Néztem közben a néni törékeny kezét, kedves maga elé merengő arcát. Azon tűnődtem, vajon milyen élet lehet a ráncok mögött. Ekkor, szinte kézzel foghatóan éreztem a hely nagymúltú, értékes nyugalmát, mely röpke pillanat alatt varázsolta értelmetlenné bennem modern világunk anyagias, vélt értékeit.   

A látogatás végén felálltam, a néni ülve maradt. Felé léptem és köszönésképpen egy pillanatra átöleltem. Ebben a pillanatban teljesedett ki a néhány hónappal korábban megkezdett, de akkor félbemaradt történet.

Hálás vagyok érte!

 

Pillanatok alatt bent voltam az MRI gépben.

Fülemre takarást kaptam a zaj miatt, arcomra, mint páncélsisak egy műanyag álarcot, markomba jelzőberendezést, ha esetleg rosszul lennék.

Örültem, hogy ilyen aprónak születtem, mégis szorított minden.

- Gyere bújj hozzám - súgta Erik imádott nője fülébe, miután egy hosszú, nehéz nap délutánján újra üdvözölhették egymást.

- Ne haragudj, nincs most kedvem – mondta Szandra határozottan. És különben is, nagyon korán van ehhez, még egy csomó dolgom van.